Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Cselekmény
a sértő, megalázó káromlásokat, újabb kísérletet tesz, és beint. Kiderül, hogy a számykürtös nem jött el a próbára, ami újra konfliktust teremt a karmester, a zenészek és a szakszervezetis között. A helyzet annyira kiélezett, hogy a maestro dühös tehetetlenségében a fenekét mutatja a zenekarnak, amire a szakszervezetis dupla szünetet rendel el. Egyesek a füstös büfébe vonulnak, ahol rockzene, zaj és tömeg fogadja a nézőt. Némelyek dicsérik, mások szidják a karnagyot; ismét mások arról beszélnek, hogy a közönségnek a zenészek között kellene lenni stb. A büfé a zenészekkel egy igénytelen, züllött emberek gyülekezetére emlékeztető lebuj. A foghíjas, alkoholista kinézetű kocsmáros szintjén mozog az egész társaság. Fogy a sör, az üdítők, a kávé, meg a röviditalok. A kocsmáros is bedobja magát, elénekel egy éppen aktuális slágert. A kontrafagottos (vörös pulóveres fiatalember) itt mutatja be a hangszerét. Búbánatos tehéndudának nevezi instrumentumát. Veszélyesnek tartja az ormótlan hangszert, amiből csak fingás jön ki. Az elhülyülés, a szellemi bénulás jelképének tartja a kontrafagottot. Úgy gondolja, hogy jól kifejezi ez a zeneszerszám a zenekaron belüli egyetnemértést. Egy dobos fiatalember is szót kap. Elismeri, hogy a zenészek alapjában véve egyszerű emberek, akiket semmi nem érdekel, s egy életen át össze vannak zárva a hangszereikkel. Egy ismeretlen zenész megjegyzi, hogy nem érdekli az egész, hiszen neki úgysem áll fel a farka, ez a legnagyobb bánata. A kamera újra a próbateremben folyó eseményeket rögzíti, ahol egy zenészházaspár civakodik. A nő minden bizonnyal zugivó, a férfinak pedig ferde hajlamai lehetnek a feleség elmondása szerint. Kölcsönösen szidják, vádolják egymást. Megszólal egy kövér, puha basszustubás. Arról beszél, hogy mennyire érzékeny, mennyire zavaija, hogy az emberek rosszak, s hogy igazából szeretne visszamenni a papájához. A basszustubát azért választotta, mert az nem kellett senkinek, s megsajnálta. Hasonlónak érzi magát ezzel a hangszerrel, tekintve hogy az is ormótlan nagy, mint saját maga. Néha oda szokott állni az ablakhoz, nézi a holdvilágot, s szomorú dalokat játszik. Hogy illusztrálja is amit mond, egy szomorú, de ismerős melódiát kezd hangszerén megszólaltatni, amit a hárfás hölgy kísér. Az oboás fiatal, szemüveges, göndör hajú, testes férfi. Hangszeréről elmondja, hogy a legősibb minden zeneszerszám között, s hogy a kínaiak találták fel. Hozzáteszi, hogy a legkényesebb, a legmagányosabb hangszer, s hogy az oboások elkülönülnek a többiektől, akik irigykedve néznek rájuk. Az oboa diktál a zenekarnak, állítja a fiatal fúvós. Miközben beszél, a kamera egy pillanatra az orgonista nőre áll, aki a szünetet arra használja ki, hogy 12
