Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Cselekmény
hangszereiket. Közben fél lábon állva beköti fehér tornacipőjének kioldozódott fűzőjét, és mégiscsak a riporter kamerájába beszél. Mintegy magával társalogva teszi fel a kérdést, hogy mi is ennek a próbának a célja. A választ is maga kísérli megadni, mondván, hogy valamit létre kellene hozni, de hogy mit és hogyan, azt saját maga sem tudja pontosan. ígéretet tesz, hogy talán később mégiscsak hajlandó lesz az inteijúra, most azonban próbálni kell. Kikapcsoltatja a szemét megvakító reflektort, s a hegedűsöket beintvén, megkezdődik a munka. Néhány taktus után azonban leállítja a zenekart, összeszidja a hegedűsöket, megkérdvén, hogy haragban vannak-e egymással, vagy esetleg más pártnak a tagjai-e, hogy annyiféleképpen játszanak, ahányan vannak. Néhány pillanat múlva újra le kell állítsa a zenét, tekintve, hogy a hegedűsök túl harsányak. Arm kémé őket ha lehet, hogy visszafogottabban játszanak. Közben megjegyzést tesz a fuvolásnak, aki esz helyett e-t játszik. A hangszer tulajdonosa tiltakozik, és váltig azt állítja, hogy a saját kottájában e van írva. A karmester kijavíttatja a hibás hangjegyet. A klarinétosoknak nevetségesnek tűnik a zene ezen szakasza, és röhögve játsszák el a szólamot, amelyben a karmester természetesen nem lát semmi humorosat. Újra beint, elindul a zene. Akinek éppen szünete van, az beszélget, a rádióközvetítést hallgatja, vagy csak egyszerűen magával van elfoglalva, míg a többiek bőszen játszanak. A karmester rövid idő alatt újra kiborul, görcsbe rándul az arca, és szitkok álját, meg a kotta lapjait szólja a zenekarra dühében. A társaság kárörvendve, cinikus és sértő szavakkal válaszol. Szemernyit sem tisztelik a maestrot. Közben a menedzser valakivel ismét telefonbeszélgetést folytat, s az derül ki a társalgásból, hogy felsőbb utasításra kénytelen a zenekarba bevenni olyan embert is zenésznek, aki semmiféle hangszeren nem játszik. A kottatáros összeszedi a szétdobált kottalapokat. A karmester újra beinti a "galoppot", amelyet egy zongoraszóló vezet be. Az elbűvölő zongoristanő kihívóan figyeli a karmestert, miközben a saját szólamát játssza. Végre úgy tűnik, hogy beindul a gépezet, a zenészek is, a karmester is egyre inkább belefeledkeznek a zenébe ennél az újbóli nekirugaszkodásnál olyannyira, hogy egyesek igyekeznek megszabadulni pulóvereiktől, zakóiktól, ingeiktől a muzsikálás hevében. A karmester arca végül azonban mégis eltorzul, majd nagy hévvel leállítja a játékot, hogy újabb megjegyzéseket tegyen a hallottakra. Kéri a klarinétost, hogy ismételje meg az utolsó három taktust, ez viszont a kollektív szerződésre hivatkozván, elutasítja a kérést. Szó-szót követ, egyre trágárabb kifejezésekkel csepülik a karmester képességeit, aki most erőt vesz magán, s mintha meg sem hallaná 11
