Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Cselekmény
is kitetszik, mondja az első elsőhegedűs, hogy a karmester vele, mármint a hegedű gazdájával fog először kezet. A gordonkás ismét átveszi a szót, s hangszerhűségéről beszél, miközben újra a kontrafagott röfög közbe, mindenki röhögésére. A polipos hegedűs közbeveti, hogy hegedűjének köszönheti, hogy sikerült megtalálnia helyét az életben, a hangszer vezette rá, hogyan teremtsen békét magában. A klarinétos, aki eddig a gordonkások között ült, hogy elmondja a véleményét hangszeréről, visszaül saját helyére a fúvósok közé és onnan beszél. Kopasz, szürke öltönyös, bajszos, idősebb úr. Állítólag a klarinétnak köszönheti, hogy kijutott saját faluja ködéből. A nagyvilág akkor nyílt meg a számára, amikor elkezdett klarinétozni, addig semmit sem látott, még a saját faluja templomtornyát sem. Többi zenésztársához hasonlóan őt is heccelik kollégái, miközben beszél. Egy ötven év körüli, őszes hang-szerész beszél trombitájáról, csodálatosnak nevezi, igazi zenei akrobatának titulálja, amely mindent kihoz az emberből, amit csak lehet; felerősíti a jókedvet, a szomorúságot, a csendet. Monológját a menedzser telefonbeszélgetése szakítja félbe, pontosabban Claudiót keresik (a szakszervezetist), aki átveszi főnökétől a kagylót és átadja neki a trombitatokot, amelyet a kezében tart. Megint a trombitás szólhat, új dimenziókat emleget, amelyekbe a trombitajátékkal lehet eljutni. Fontosnak tartja azt is elmondani, hogy órákig kell a rezeseknek a szájukat nedvesíteni a játék előtt, hogy felpuhuljon, ne cserepesedjen ki. Olyan hatással van az emberre, hogy felemeli a vérnyomást, alvajáróvá teszi, megbetegíti. Újra egy vágás: a menedzser dühös hangja hallik a telefonban, miszerint ő, mármint a menedzser, maga a zenekar. A szakszervezeti bizalmis is nyilatkozik, elmeséli, hogy milyen eredményeket ért el a szakszervezet a zenekarnál, hogy a zenészek mennyire nem kiszolgáltatottjai már a karmesternek stb. Két csellós is összevész, a kottaállványon vitatkoznak, hogy ki előtt álljon. Valaki hirtelen észrevesz egy patkányt a teremben. Egyesek az üldözésére indulnak, a nők sikoltoznak. A szerencsétlen állat egy falnak támasztott, szenet ábrázoló dombormű mögött keres menedéket, de kifüstölik egy meggyújtott papírtekerccsel, s a tűz elől menekülő patkányt egy söprűnyéllel agyonverik, majd néhány poén kíséretében, a farkánál fogva himbálva kiviszik. Szinte észrevétlenül jelenik meg a dobogón a karmester; nemcsak mi nézők, de a zenekar is alig vesz tudomást a jelenlétéről. A kamera is lassan rááll a nem éppen legjobb kedvében lévő, sértődött karnagyra, aki tiltakozva, szemét eltakarva védekezik a vakító reflektorok fényétől, majd arra hivatkozik, hogy neki nincs ideje az efféle interjúkhoz. Máris megkezdi a próbát. Az oboást inti be először, ő adja meg a kezdőhangot, amihez a többiek is hozzáhangolják 10
