Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

János király

vagyis az istenember (istenfiú) születésének előestéjén érkezik a földre, és az illetőben királyi ősök vére csörgedez, akkor az jogosan vagy jogtalanul igényt tarthat nemcsak a királyi trónra, de a Mester, a Messiás, az emberisteni fokozatra is. Ezért fontos (ha nem a legfontosabb) a darabban áldozócsütörtök napja, ti. ekkor válhatna valóra az elragadtatás, a felemelkedés, az „istenné válás” János számára.

Shakespeare viszont úgy intézi, hogy ez a bizonyos szintváltás mégse essék meg királyunkkal. Áldozócsütörtök Krisztus mennybemenetelének ünnepe, húsvét (vagyis a feltámadás) után negyven nappal van. Igazi vándorünnep (nap), amely a hús vét előtti teliholdhoz igazodik, május elseje és június harmadika között. A negyedik felvonás második színé ben lehetünk tanúi az ide vonatkozó párbeszédnek:

„Richárd:

Itt hozok egy jóst, Pomfretben fogám,

Sarkában száz meg száz ember tolult;

Nyers hangú, durva rímekben nekik

Azt gajddá, hogy délben Áldozókor

Felséged a koronát leteszi.

János király:

Hitvány ábrándozó, mér tetted azt?

Péter:

Előre látom, hogy beteljesül.

János király:

Hubert, vitesd el, börtönözd be jól;

S az nap delén, mikorra koronám

Letételét jósolja, függni fog.”

Nem véletlen, hogy Shakespeare többször is koronát rak királyunk fejére, és meg is fosztja attól. János önkézzel való újrakoronázását első megközelítésben beteges, kényszeres „önhaszon” motiválja, igazság szerint viszont arról lehet szó, hogy „földnélkülinek” bélyegzett hősünket az égi, a szakrális (beavatási?) korona önfején való viselésének lehetősége késztette arra, hogy magára erőltesse az emberisteni-királyi fejrevalót.

„Ugyanott [Northampton - H. I.]. Trónterem a palotában. János király,

koronásán. Pembroke, Salisbury és más urak jőnek. A király trónra lép.

János király:

6