Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

János király

Megkoronázva újra, újra itt

Ülünk, s remélem, jó szemmel tekintve.

Pembroke:

Az »újra«, felség, úgy tetszett; különben Ez »újra« most egyszer fölösleges.

Felséged immár koronázva volt,

Megfosztva sem lön e királyi dísztől;

Néped szívében nem forrt lázadás;

Országod új vágy nem zavarta fel Várt változások, jobb kormány után.

Salisbury:

És így e pompát kétszer venni föl,

Dús címre új cikomyát hímezni,

Futtatni színaranyt, kifestegetni A liljomot, pancsolni violát Illatszerekkel, a jeget gyalulni,

Pótolni a szivárvány színeit,

Vagy mécs-világgal gyámolítani fényét Az ég dicső szemének: ez pazar S nevetni méltó ráadás vala.

(...)

Pembroke:

(...)

így, folt takarván kicsi repedést,

Jobban gyanúba ejti a likat,

Mint maga a lik, a foldás előtt.”

(Negyedik felvonás, második szín)

Helyben vagyunk: újra megjelenik az a bizonyos lik (idő)repedés, amelyet, mint egy fekélyt, gyógyítani, foltozni kell. Erre a feladatra csakis egy „földnélküli”, tehát nem földi, de legalábbis égi mindenható lehet hivatott, és János potenciális jelöltje ennek a foltos küldetésnek. Ideigóráig legalábbis ebben a tudatban él és cselekszik, majd, mint József Attila (aki „egyben-másban / istenhez is hasonlított”, lásd a József Attila [Vidám és jó volt...] című verset) eszmélt:

„(...) Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent.

7