Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

Julius Caesar

magát, de volt benne elegendő színészi nárcizmus is, hogy elhitesse magával: a játék komoly, a tét a megistenülés.

Az archaikus („régi vágású”) Brutus rituálisan ölte meg Caesart, a (törzs)főnököt, a „reneszánsz” („új típusú” - „polgári”) Brutus a nagyravágyó, megistenülni akaró, hiú diktátort tüntette el a színről. Az öngyilkos Brutus megölte magában az archaikus és a reneszánsz fiú Brutust is, így született meg benne (halálában) a „férfi”... Férfi szavunk töve, a fér, arra utal, hogy valami vagy valaki valamiben vagy valakiben helyet talál, mint pl. férfi a nőben, vagy akár Brutus Caesarban, tőr a hüvelyben...

Caesar és Brutus egymást feltételezik, ketten képeznek egyet, különkülön nem élet-halálképesek. Úgy tartoznak egymáshoz, mint Arthur és Constantia a János királyból. Itt és most ketten játsszák a legmagasabb fenség, fényesség, ragyogás, vagyis a Sarkcsillag szerepét (a Julius név jelentése, ragyogó, Jupiternek szentelt).

Visszatérve az elve elrendelt (megrendelt?) törvényes véletlen által irányított és előre jelzett rituális halálra, fontosnak tűnik külön kiemelni, és jelentőséget tulajdonítani azon szereplőknek, akik figyelmeztették Caesart a közelgő végkifejletre. A jós egymás után kétszer is nyomatékosan inti Caesart, hogy őrizkedjen március idusától, később Calpurnia tesz meg mindent azért, hogy lebeszélje urát arról, hogy a végzetes napon a szenátusba menjen. A második felvonás harmadik színt végig Artemidorus monológja arról, hogy a nyolc merénylő már készen áll a tettre. Artemidorus Daldianus görög jós, a második századból ránk maradt könyve (Oneirokritika) jóslásokat és álomfejtéseket tartalmaz. Ezen a ponton már csak órák választják el Caesart a haláltól. Végül percekkel a késszúrásoktól (tudjuk, kilenc óra „magasságában”) újra a jós kap szót (Portiától), baljós szót.

Mintha Shakespeare külön gondot fordított volna arra, hogy az „esemény” előtt felgyorsítsa az időt, hogy minél előbb „véget vessen”.

A sok intés, óvás, „őrizkedés” azonban úgy tűnik fordítva sül el, és az embernek olyan érzése támad, mintha mindez kötelező érvénnyel sugallná Caesarnak, hogy éppen az ellenkezőjét cselekedje, vagyis éppen azt tegye, amitől féltik. A lebeszélések valójában buzdítások, bátorítások, és elküldést takarnak, méghozzá egyre sürgetőbben. Az áldozat (áldozati bárány?) nem bújhat ki a szerepéből, a „kényszerítő jóslat” beteljesedő jóslattá válik. (Emlékeztet ez a dramaturgia Ferenc Ferdinánd világégés előtti halálba menetelére, de ez egy külön történet...)

59