Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

Julius Caesar

Caesar az öreg lábbeli, az „olasz - latin - lyukas csizma”, aki veszélyben van, „rosszban sántikál”, és Brutus a seborvos stb.), szóval a foltozóvargában Brutus előképe körvonalazódik, s talán maga Shakespeare is leginkább erre az „idővaras”, varró vargára emlékeztet. Ácsunknak ugyanúgy kevés szó jut, mint Caesarnak, velük szemben a csizmafoltozó legalább oly bőbeszédű, mint Brutus (arányaiban persze).

Shakespeare ezekkel a látszatra jelentéktelen és a képből kilógó, kezdő dialógusokkal, mintha röviden felvázolná a későbbiekben részleteiben kidolgozott cselekményszerkezetet, vagy, mintha idő-magba tömörítené a (világ)történést...

Shakespeare szereti a vizeket, első „természetképe” sem véletlenül a pandalokkal, vagyis víz vájta üregekkel szegélyezett Tiberis partja és a folyóba sírt könnyek árja:

„Marullus:

(...) nem kezdétek-e

Köz zendüléssel oly örömkiáltást,

Hogy pandalainak visszhangzásira,

Miket ujjongástok ébresztett fel ott,

Megreszketett ágyában Tiberis?

(...)

Flavius:

EL, el, jó földiek, s e vétekért Gyüjtsétek össze sorstársaitokat A Tiberishez; sírjátok vizébe Könnyűitek, mig a legaljasabb ár A legfőbb partot csókolandja meg.”

(Első felvonás, első szín)

Ahogy az ács és a csizmafoltozó, úgy ezúttal a Tiberis is baljós előjeleket rejt: visszhangokkal, vészhangokkal, partomlással, árral, világvégével, könnyekkel stb. Egyszerre folyik benne Caesar és Brutus vére, de ismerősre is akadhatunk, ha utánamegyünk a szavaknak, neveknek: Pandolf bíbomok, a pápa követe, akiben a külső sötétség és a (vég) idő testesült meg a „János királyban”, ezúttal p(P)andal néven mossa alá a Tiberis és egyben Róma partjait... Itt is kikezdi az időt.

A mester első nagy időösszevonásával akkor szembesülhet a gyanútlan „műélvező”, amikor Marullus, szinte, mint egy mellesleg megjegyzi, hogy:

54