Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

Julius Caesar

istenné vált, azonosult állatősével, amit az jelképezett, hogy megkapta az isteni rangot jelentő szarvakat. (Eredetileg a szarvast áldozatra szánt rituális vadászat keretében ölhették meg. L. Aktaión mítoszában.). Általában „felszarvazás” lett azoknak a sorsa, akiket a közösség égi áldásért és bőségért cserébe az isteneknek feláldozott. (Hoppál és mások 1994. 199) Mit tehetnénk még ehhez? Talán Róheim Géza észrevételeit:

„.. .Ezekben a szertartásokban az apa iránt érzett ambivalens érzést, amely a feltétlen hódolat és a lázadás komponenseiből van összetéve, viszik át a mindenható királyra, és a trónra lépése előtt, még egyszer és utoljára, szabad folyást engednek elfojtott haragjukra. (...) Az a szuggesztív erő, amelyet a gyermek lelkére az apa gyakorol, a kezdetleges ember életének későbbi szakaszában a varázsló és a király jelenlétében éled újra, míg a mítoszalkotó fantázia az égboltra való projicálás révén találja meg a réginél dicsőbb, de velük mégis egyívású apákat. A kettő között pedig ott áll a földi napnak, a közösség apjának, az uralkodónak az alakja. (...) A király-apát megölni a legnagyobb bűn, de egyszersmind - hogy az ellenkező indulat kirobbanhasson - időnként szent kötelesség. (...) Az apát sem azért ölik meg, mintha már terhűkre lett volna, és el kellene tenni láb alól, ellenkezőleg, csak fiúi szeretetből, hogy a testén elharapódzó korhadás meg ne támadja lelkének épségét, és el ne rontsa számára a másvilág boldogságát...” (Róheim 1984) Shakespeare mintha kínosan ügyelt volna arra, hogy többször is kihangsúlyozza Brutus és Antonius Caesar iránti szeretetét és azt is, hogy a nép szemében (bárki is ölte meg az uralkodót, bármilyen okból) a „nemzet Atyja” halálában is, sőt elsősorban halálában a jó Caesar maradjon. A helyzet természetesen nem ilyen egyszerű, Brutusba ugyanis Shakespeare nemcsak egy ősi, archaikus „apaölő” énrészt injektált, hanem egy „korszerű”, a közjót szolgáló, köztársaságpárti közembert, egy Rómából itt maradt reneszánsz ember individuumát is beléojtotta. Ne feledjük, hogy a darab a korszak határmezsgyéjén született 1599-ben, maga Shakespeare pedig, mint tudjuk, két korszakot szolgált egyszerre, két időnek a szelét, szellemét próbálta kifogni, és hajójának vitorlájába terelni darabjaiban. A kérdés már csak az, milyen idők járták Rómát, a Római Birodalmat Julius Caesar alatt? Ha rövidek akarunk lenni, azt mondhatnánk, mint a régi rómaiak: „zűrzavaros”. I. e. 46-ban (két évvel Julius Caesar halála előtt) az év 445 napból állt, és ez volt a naptártörténet leghosszabb éve: „annus confusionis”, vagyis a zűrzavar esztendeje. Talán ez a tény is oka lehetett annak, hogy Shakespeare Julius Caesar

44