Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

János király

kolta, hogy „kakukkfiókát” nevel. Richárd tehát, akinek van is anyja, meg nincs is, ezek után nem véletlenül válik a darab legélelmesebb figurájává. A játékban véges-végig (túl)kompenzálja az ősbizalom hiányából fakadó „személyiség-fekélyt”, és meg-megújuló elevenséggel bizonygatja léte értelmét, nem is akármilyen eredménnyel.

Lajoshoz, akiről megállapítottuk, hogy igazi marsi-harcias karakter, Shakespeare egy eredendően magát alárendelő, fiatal lányt társít, aki felett a férfi kiélheti minden agresszív ösztönét, meggyalázva, megszégyenítve, női mivoltában megsemmisítve Blankát, feleségét.

Pandolf csak „egy istent ismer”: a pápát, de ez éppen elegendő ahhoz, hogy mindenkit maga alá rendeljen és elérje célját. De ne szaporítsuk a szót, térjünk vissza a régi mederbe, János király vizeihez. A negyedik felvonás második színé ben János király n(N)apját elnyomja az ár:

„János király:

Öcsém, megengedj: elnyomott az ár,

De újra fönt lélegzem, a habon.”

A király szavai már a közelgő véget sejtetik, János saját haláltusájának képeit vetítik előre. Jellemző módon ez az alig fénylő, tüzében megfogyatkozott Nap-archetípus éppen halálában kapja vissza belső tüzét, amely nem hogy visszaadná erejét, éppen ellenkezőleg: felperzseli, elpusztítja. A gyógyír a fagyott vizekben, jégcsapokban, folyóvizekben, vagyis a Hold uralta életvizekben lelhető meg, de már késő:

„János király:

(...)

Ez a sebes tűz hamvvá zsugorít.

(...)

S nem hívja senki a telet nekem,

Hogy számba dugná jégcsap ujjait;

Se országom minden folyóvizét Égő szivemre nem vezérlitek;”

(Ötödik [utolsó] felvonás, hetedik [utolsó] szín)

A királyt megmérgezték, a méreg égő pokollá változtatta János bensőjét, a merénylet elkövetője pedig a történet szerint egy szerzetes pap volt. Ezt megelőzően (tudjuk,) Richárd kirabolta a papokat:

33