Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

János király

nokaöccsi mivoltában. Richárd, a szó megszokott értelmében, nem riválisa János királynak, ő képviseli (ahogy ezt szerepéről mások már megállapították) a par excellence tulajdonságát a királyságnak. (Lásd: Szőnyi 1986. 144) Bizonyos szempontból tehát olyan, mintha János király mellett, helyett, annak nevében stb. már gyakorolná is a királyságot, mégis, ahogy ezt már korábban megállapítottuk, személyében elsősorban egy Hold-hőst tisztelhetünk. A három hátramaradt „mellékhold” tulajdonképpen nem rendelkezik ún. Hold tulajdonságokkal, sem a szó asztrológiai, sem asztronómiai értelmében. Pont a reneszánsz időszakában kezdtek különválni és külön életet élni ezek a diszciplínák. Inkább amolyan fény-tüneményekként lehetnek jelen Shakespeare éjjeli egén. Arthurról, az igazi riválisról már megjegyeztük, hogy ő képviseli a fenséget (fennséget) sarkcsillagi minőségben. Henrik, János fia csak az utolsó felvonás utolsó színében jelenik meg, és a történet szerint minden trónkövetelés nélkül veszi át apja királyságát, szinte tudtán és akaratán kívül. Ezúttal is mintha Richárd volna az, aki királlyá kiáltja a fiút:

„Richárd:

(...)

És most ez ország örökös királyi Díszét te oltsd fel, édes önmagad,”

(Ötödik [utolsó] felvonás, hetedik [utolsó] szín)

Olyan érzése van az embernek, mintha most Richárd visszaadná Henriknek azt, amit annak idején maga János királytól kapott: a felemelkedés lehetőségét. Akkor Filepből lett Richárd, aki „királyközeibe” került, most egy hercegből lesz király. Hiába, Richárd „viszi a prímet”, ő a megmondhatója, ki legyen a király. De térjünk vissza Henrikhez. Érdekes, hogy Shakespeare fontosnak tartja Henrik belépőjénél az ifjú királyjelölt szájába adni azokat a szavakat, amelyek árulkodóak hercegünk tudományos ismereteire vonatkozólag:

„Henrik:

Késő: az összes vérnek élete Már veszni indult: s az oly tiszta agy (Hol, mint gyanítják, a lélek tanyáz)

Üres ábrándok által hirdeti Halandó léte alkonyát.”

23