Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Athéni Timon
Saját kutyád leszel és szent e sok gaz. (...) Festő: Kutya vagy! Apemantus: Az anyád a fajtámból való: mi ő, ha én kutya vagyok? (...) ' (...) aki szereti a talpnyalást, méltó a talpnyal óhoz. Egek, ha én nagyúr volnék! (...) Második úr: Pusztulj, békéden kutya, vagy kibillentelek! Apemantus: Repül a kutya, ha kirúg - a szamár! (El)" (Első felvonás, első szín) Talán ebből a Timon-Apemantus cinikus önazonosságból fakad, hogy a társadalomból kivonult és cinikussá lett Timon egyedül Apemantusnak nem ad a talált aranyból, miután felismerte a másikban a saját cinikus énrészét. Apemantus viszont, minta csak itt és most felejtené el egy pillanatra, hogy cinikus, és hogy van benne is valami Timon jótétlélekségéből: Apemantus (valamit kínál neki): Fogd - javítom az ebéded!” (Negyedik felvonás, harmadik szín) Ezekkel az apró „jang-jin”-i betétekkel Shakespeare a darabot mintegy belülről is kiegyensúlyozza. Timon másik, nem ennyire cinikus és passzív, destruktív, kivetült énrészét Alkibiadész alakítja a darabban. O, Apemantussal szemben aktívabb, gyakorlatiasabb, a valóságot inkább a realitások felöl megközelítő, nem elméleti ember, mint általában a hadvezérek. Talán rajta keresztüljutunk el legkönnyebben Timon lelki őséhez-utódjához, Antoniushoz is. Az a tény, hogy Alkibiadész a darab végén (és ez egyben a darab egyik epilógusa is) lemond eredeti tervéről, Athén megsemmisítéséről, és az utolsó pillanatban kegyelmet gyakorol, ami ingyen osztott kegye-158
