Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Athéni Timon
A sírfeliratról már esett szó, de talán nem árt még egyszer elővennünk és utalnunk arra, hogy a vers Timont jelenti, helyettesíti, annak műve, folytatása, átalakult formája. A „viaszbavételel” az analfabéta katona részéről (éppen írástudatlansága folytán) a leghitelesebb. O örökíti át Timont, ill. annak gondolatait, ahol a méhviasz mint információközvetítő anyag, jelen esetben éppen az írott kultúrának nevezett jelenség általános csereeszköze, valami hasonló, mint a pénz a gazdaságban, vagy mint a DNS az élők világában. És amennyiben káromkodásra kér bennünket, csak annyit mondhatunk: „A kutyafáját!” És ezzel nem mondtunk mást, mint: Apemantus fája. Nem nehéz észrevenni, hogy Apemantus a darab elejétől a végéig cinikusan viselkedik. Valójában ő a történetben a cinikus filozófus, de, mint kivetült énrész tulajdonképpen Timon személyiségének egyik oldalát képviseli, történetesen azt, amelyik nem érez fájdalmat, ez ugyanis az Apemantus név jelentése. A cinikusok egy ókori görög filozófiai iskola képviselői voltak, akiket kutyának csúfoltak. A görög küon szó kutyát jelent. Diogenész az egyik legismertebb cinikus gúnyneve is a „Kutya” volt. Az irányzat célja a tökéletes szabadság, függetlenség elérése volt, és ennek érdekében semmiféle előírásnak, fizikai vagy érzelmi szükségletnek nem voltak rabjai (nem éreztek fájdalmat), elutasították koruk társadalmi rendjét és a konvencionális viselkedési formákat. Megvetették az élvezeteket és a gyönyörhajhászást, nem tisztelték a tekintélyt, de megvetették a pénzt is, tagadták a civilizációt, a kultúrát, ezeket természetellenesnek tartották. Elvetették a házasságot, a vallási tanításokat, a tudományokat, és maguk sem tanítottak, inkább példát mutattak. Krátész pl. a köznek ajándékozta birtokait, pénzét pedig a tengerbe dobta. Szerettek megbotránkoztatni és provokálni, őket viszont általában nem szerették. Nem véletlen, hogy a darabban Apemantust mindenki „lekutyázza”, ő pedig hol „visszakutyázik”, hol pedig az hangoztatja, hogy mit tenne, ha ő volna Timon. A cinikusokról mondottak legalább olyan jól illenek Apemantusra, mint arra a Timonra, aki (példát mutatva) a civilizáció kellékeit levetkőzve visszavonul a természetbe. Lássunk néhány példát a műből illusztrációképpen: „Timon: Hozott a jó Ég, kedves Apemantus. Apemantus: Várj vele, míg az leszek, várj, amíg te 157
