Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Athéni Timon
,JCöltő: (...) Olyan a versem, mint a gyanta: önként Csurran a fából, mely táplálja; szikrát Csak ütve ad a kova: a mi lángunk Saját magát szítja, s fut, mint az ár, Mindentől, ami gát: (...)” (Első felvonás, első szín) A költő ötsorosa azt sugallja, hogy (verset) költeni olyan, mint magunkból, magunktól szítani a lángot. Amíg tehát a fa és a gyanta egymást feltételezi, ahogy egymásból következnek, ahogy ok-okozati viszonyban állnak egymással, csakúgy, mint a kova(kő), az ütés és a szikra, addig a vers (amely esetünkben tűzekvivalens) és a költő, egy és elválaszthatatlan, nota bene: páratlan „okozat”, olyan egy be tartozás, mint ahogy Timonnak is lételeme a maga adás, a „gyullatlan gyulladás”. A festő nem véletlen konstatálja, hogy: „Festő: Csupa tűz vagy: vers készül? (...)” (Első felvonás, első szín) A festő már nem a költőt látja és a verset hallja, hanem egész lényével a tüzet érzékeli és a Napot hozza a képbe, mint ahogy a költő is a festmény szeméből kicsapó szellemet és tüzet tükrözi, ha Timon portréjával szembesül: „Költő: (...) (...) Szellem és tűz Csap ki e szemből! (...)” (Első felvonás, első szín) Shakespeare ugyan hitelesen beszélteti művészeit, mégis úgy intézi, hogy sohase legyünk biztosak abban, hogy amit mondanak, az igaz-e, vagy csak a való: ,JCöltő: »Mikor a hitványt ünnepli a bérenc, 138
