Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Athéni Timon
Beszennyezi a szárnyas éneket, mely A jót dicsérte...«” (Első felvonás, első szín) És mielőtt eldöntenénk, hogy művészeink bérencek-e, akik a hivtányt (értsd: Timont) ünnepük, vagy szárnyas éneket adnak elő (értsd: igaz művet), amellyel a jót (értsd: Timont) dicsérik, máris a költő újabb szavait kell fontolóra vennünk, miszerint: ,JCöltő Én mondom: legyőzi A természetet: a győztes művészet Elevenebben él itt, mint az élet!” (Első felvonás, első szín) Hogy teljes legyen a kör, lássuk, Timon miként vélekedik a művészetről és magáról, amikor a festményen viszontlátja magát: „Timon: A képeket igazán szeretem. A festmény majdnem a valódi ember; Mert mióta lelket ad s vesz a gazság, Külszín vagyunk csak: a festett alak Az, aminek mutatkozik. Müved Tetszik; meg fogod látni, mennyire: Várj itt, még lesz szavunk.” (Első felvonás, első szín) Timont a látszat és a valóság viszonya foglalkoztatja maga kapcsán, mivel tudja magáról, hogy nem (teljesen) az, aminek látszik. A magának való tetszés úgy tűnik, nemcsak hiú tetszelgés, minden jel arra vall, hogy Timon többet is tud magáról, mint amit mi látunk belőle, vagy látni enged magából. A saját magát szító lángra vagy a szeme tüzére gondolunk természetesen, vagyis arra, hogy bármennyire magánember is, athéni nagyúr, akiben ott lakik a démosz és a démon, de mély énjében a Nap ősképe lappang, meg az aranyé, úgy fém, mint pénz értelemben. Timon ezek szerint emberi voltában is és Napként is a természet része, ugyanakkor, mint arany másodlagos valóság, „mű(alkotás)”, ami-139
