Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Antonius és Kleopátra
Kleopátra: Ereszd be. (...) (Az őr visszatér egy kosarat hordó paraszttal) Őr: Itt az az ember. Kleopátra: Menj, őt meg hagyd itt. (Őr el) Elhoztad hát a Nílus bájos férgét, Mely kín nélkül tud ölni?” (Ötödik felvonás, második szín) Mintha a „játékkezdő füge” egyben az élet kezdetére is utalna, amely édesnek és hosszúnak mutatja magát, szemben a „végjáték” fügéjével, amely „fügét mutat” a mit sem sejtő őrnek, talán nekünk is, de mindenekelőtt magának az életnek. A fügemutatás - a hüvelykujj begyét a mutató és a középső ujj közé szorítani, és előre nyújtott kézzel „megmutatni” - csúfolódást, gúnyt, elutasítást fejez ki, de végső soron a külső férfi nemi szervet, a két láb között elhelyezkedő hímvesszőt (esetleg a heréket és a hímvesszőt) jelképezi, és mágikus, bajelhárító vagy éppen ellenkezőleg, ártó szándék-gesztus. Shakespeare fügéje tehát, amely „féreg” képében verbalizálódik, tulajdonképpen (mérges) kígyó, azt pedig ki-ki eldöntheti, hogy Kleopátrának árt-e, vagy „használ”... Ahogy a fentiekből is kiteszik, a füge (és fája) több szempontból is kitüntetett helyet foglal el a darabban, már csak azért is, mert akár főhőseinknek is lehetne egyfajta „család”fája. A legendák szerint a Romulust és Remust tápláló anyafarkas egy fügefa árnyékában szoptatta a rómaiak (így Antonius) legelső őseit, ikreit, „ikráit”, de vannak mítoszok, amelyek arról regélnek, hogy maga a fügefa szoptatta a kettőst. A szoptató fa motívuma az Egyiptomiakat is megihlette (természetesen jóval korábban, mint a rómaiakat, talán abban az időben, amikor Egyiptomot még a nagy anyák „dédelgették”), ismert pl. a fáraót szoptató fügefa-istennő ősképe, de a Tejút-világfa, a Földközi-tenger mellékén többnyire szintén tejelő fügefa. Innen már csak egy lépés a csillagos ég, ahol a Tejút (fügefa) az ekliptikát (Napút) az Ikreknél (Romulus és Remus) metszi... 110
