Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

Antonius és Kleopátra

Antonius:

Gyorsan, mert meghalok.

Kleopátra:

Ez aztán játék! Uram, be nehéz vagy!

Nehéz szivünk emészti fel erőnket,

Ezért vagy oly nehéz. Volnék hatalmas,

Mint Juno - szárnyas Merkur hozna föl Jupiter mellé. No, még egy kicsit Mindig bolond a vágy - ó jöjj, no, jöjj - (Antoniust felemelik Kleopátrához)

A szívemre. Ott halj meg, ahol éltél:

Életre csókollak - ó, bár tehetném!

Szétrongyolnám az ajkamat.”

(Negyedik felvonás, tizenötödik szín)

Shakespeare minden bizonnyal megoldhatta volna egyszerűben is ezt a „mellérendelést”, valami miatt mégis ragaszkodott ahhoz, hogy Antonius ne „ajtóstul rontson a házba”, vagyis a kriptába, a lépbe (lépre csalás?), a sejtbe, Kleopátrába, az anyaméhbe, hanem az ablak magasságában, azon a szinten, ahol a lélek trónol (a méh lélekhordozó rovaristen az egyiptomiaknál). Az egyiptomi halottkultuszban a halálban való újjászületés sokkal kitüntetettebb, mint a „hétköznapi életrevalóság”...

Ha a méhek hőseink „sejtszintű valóját” zümmögték el, akkor a füge (fa) az ősszülőkig mutatja az utat. A darabban a füge kétszer szerepel, de egyszer sem látjuk. Ismét vissza kell térnünk a „jósjelenethez”, a történet elejére:

Jós:

Tudd meg, tovább fogsz élni, mint az úrnőd.

Charmian:

Az jó! A hosszú élet édesebb a fügénél.”

(Első felvonás, második szín)

A „második” füge, a játék végén kerül szóba:

„Őr:

Egy paraszt jött és nem lehet lerázni:

Fügét hozott felségednek.

109