Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)
Önszerveződés, kapcsolatépítés és a muravidéki magyar irodalom
mérve a muravidéki ember nyelvének állapotát, úgy ítélte meg, hogy a „kétnyelvűség“ hatására az olvasóközönség nyelvét olyan nagy fokú károsodás érte, hogy ez már egyenlő a nyelv-vesztéssel. S itt érkeztünk el az irodalom szerepét illetően ahhoz a ponthoz, amelyben a hagyományos irodalomtörténetírás és a korszerű szövegirodalmat dicsőítő, a posztmodem irodalmi irányzatokra felesküdő, „kánon-elmélet“ képviselőinek gyökeresen eltér a véleménye. Magyarán, ahhoz a kérdéskörhöz, hogy egyáltalán, mire való az irodalom? (Bence, 1996: 95.) Ugyanis a nemzettudat-fejlesztő, nemzetépítő szerepet a hagyományos irodalomtudomány szemszögéből még lehetségesnek, sőt kisebbségben adekvát szerepnek tekint. Nem így a szöveg-centrikus, az esztétikai értéket abszolutizáló irodalomtudomány. A szlovéniai magyar irodalom a vasfüggöny utáni években nehezen induló önszerveződésnek is egyik fontos segítője lett. Igaz, a mozgósító hangulatú, a muravidéki magyarság itt-létét megfogalmazó, a kiállást és „mi-tudatot“ hangsúlyozó müvek csak később születtek. De igen erőteljesen, hol igen kevés áttétellel, szinte programszerűen (Varga J: Meddig magyar a magyar?, Szúnyogh S: Rendületlenül stb.), máskor jóval burkoltabb formában (Zágorec Csuka Judit: Viharverten, Halász Albert: A gólyák még nem stb.). Hogy nem csupán költői írói eltévelyedésről van szó, felvett pózról azt az is bizonyítja, hogy az induló Balazsek Dánielnél is igen erőteljesen jelen van a szerep-vállalás igénye. Ez az irány figyelhető meg az Igét őrizve antológia verseinek túlnyomó többségében. Hogy ez mennyire tekinthető „maradi“ szemléletnek, s mennyire volt több felvett póznál, arra bizonyítékul elég, ha az irodalmi hagyományteremtés sehol sem könnyű, sőt kálváriaszerü vállalkozására utalni. A muravidékihez hasonló kis közösségek esetében, ilyen pl. Burgenland, vagy a horvátországi Drávaszög, ahol arányait tekintve kb. 10-20 ezerre lehetett becsülni az őslakos magyarok számát, a kis közösség csak ott tudott olyan szellemi közösséget kitermelni, amely célul tűzte ki az egyéni kezdeményezésekből kiindulva, a magányos szerzői próbálkozások „társadalmasítását“ is. Magyarán lassanként kialakult egy közös írói-olvasói-müvészeti közvélemény, a szükséges intézményrendszerrel (folyóirat, írótársaság, kiadó stb.). A kisebbséginemzetiségi magyar irodalmak kialakulásánál a „nemzet-napszámosi“ attitűd szükségképpen mindenütt jelen volt. Itt is úgy volt mint ahogy a Felvidéken, vagy a Vajdaságban a tanárból lett az író-irodalomtörténész, a könyvtárosból az irodalomszervező, az előadóművész, az újságíróból a kritikus. Lényegében ugyanez mondható el a kapcsolatépítés és kapcsolatteremtésről is. Vajon átértékelendő fogalmakról van-e szó, vagy csupán az irodalomtudományon belül 66
