Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)

Nemzeti, nemzetiségi, kisebbségi irodalom (Az irodalmi egység kérdéséhez)

Sággal. Ez még akkor is igaz, ha elfogadjuk azt az érvelést, mely szerint a „honi“ (magyarországi) irodalomtörténet-írás már a hetvenes évek óta - megszabadulva a marxista-leninista szellemiség láncaitól - hitelesen végezte feladatát. Ez a „hitelesség“ azonban máris megkérdőjelezhetővé válik, mihelyt a késői Kádár-kor olyan irodalmi „megszorításaira“ gondolunk, mint a 80-as (!) évek második felének „tisztogató“ szándékú „beavatkozása“ a Mozgó Világ és a Tiszatáj folyóiratnál. A fent említett késés és közöny azonban nem csak az ellenőrizhető és sok esetben irányított irodalomtörténet-írásra volt jellemző, hanem az anyaországbeli irodalmi közvéleményre is. Jobbára megismétlődött az a múlt század végén kialakult és egészen 1918-ig tapasztalható rossz gyakorlat, melyet egy részt a Budapest-központúság, másrészt pedig az okozott, hogy az erdélyi, vajdasági és felvidéki olvasóközönség a fogyasztó szerepét volt kénytelen vállalni. Ez az állapot okozta később azt, hogy a főváros elszívó hatására ezek a vidékek író nélkül maradtak.

S mi volt a helyzet a második párizsi döntés után ismét kisebbségi sorba jutott magyarság irodalmával, irodalomtörténeti vonatkozásban saját országukban? E kérdéskör tárgyalása egy rövidebb kitérő beiktatását indokolja. Példának okáért említjük meg, hogy volt idő, amikor ezeket a kisebbségi sorban, a kisebbségi lét nemegyszer megnyomorító és megalázó viszonyai között kibontakozó irodalmakat a megkülönböztetett, a másságot hangsúlyozandó „nemzetiségi“ jelzővel tüntették ki. Ezt később a kettős kötődéssel, a kettős identitással és a híd-szereppel hozták összefüggésbe. A politikai-ideológiai fogalom használatot legtöbb esetben közvetlenül, legjobb esetben „némi áttétel“ beiktatásával alkalmazták az irodalomtörténet-írásban is. Azt kell tapasztalnunk, hogy a marxistának mondott irodalomtörténet-írás általában elfogadta a fent említett terminológiát. Ennek a magyarázatát abban kell látnunk, hogy mind a jugoszláviai, mind a romániai, mind pedig a csehszlovákiai reálszocialista diktatúrák a lenini elvekkel összhangban dolgozták ki - a marxista-leninista diktatórikus államigazgatásnak megfelelően - a marxista irodalomtudomány és esztétika alapjait, amelyet hosszú ideig előírtak és megkövetelték doktrína-szerű alkalmazását. Az ideológiai kötöttségek ellen először maguk az írók lázadtak fel. Kányádi Sándor erdélyi költő már a hatvanas évek végén a bécsi Pen Clubban megtartott előadásában talán elsőként tesz kísérletet a kérdés politikától független megfogalmazására: „Neve: romániai magyar költészet. Állampolgársága: román. Nemzetisége, nyelve, hagyománya: magyar. (...) Szülőanyja és dajkája: Erdély szellemi öröksége, az a szellem, melynek védőszárnyai alatt addig is több komoly magyar, román és szász kulturális kezdeményezés vált valóra, s hagyott századokra visszamenően emléket, értéket maga után.“ 2.)

61