Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)
Konok ikonok könyve (Halász Albert verseiről)
szerű beavatkozás eszközévé, „martalékává“ válik. Az effajta művészi beavatkozásnak többnyire pontos célja van Göntémél: az elveszített idill egy boldogabb, de már letűnt kor utáni vágyakozás kifejezőjévé válik. Az elveszített fészekmeleg ellentéteként pedig ott van ezeken a képeken ill. azok „kereteként“ az egyre növekvő veszélyeztetettség élménye, mely fenyegetőn jelen van a ciklus szinte mindegyik darabján. Ennek a múltba révedő szemlélődésnek az eredményeit kapjuk - bár sokszor jóval elvontabb formában - Göntér a 80-as évek végén keletkezett ciklusában a már említett Deuecherben. Ivan Zelko vidékünk középkori helységneveit áttekintő könyvében (Historična Topografija Slovenije, Murska Sobota, 1982.) olyan, a későbbi századok folyamán elpusztult helységeket említ, mint a Deuecherfolua (Devecserfalva), amelyet egy 1365-ös okmány említ, helyileg pedig valahol Mezővár (ma: Tesanovci) környékén lehetett. Ugyanebben a térségben lokalizálható a ma is dűlőnévként ismert Liganouch (Rigánóc, 1322), vagy így sem, mint az alábbi kettő, amelyek Dobronak és Kobilje között helyezkedtek el valaha: Ladafeuldu (Lászlóföld, 1342), Fenyesfeuldu (Fenyvesföld, 1292). Ezeket a toponímiákat járja körül a költői kifejezéssel Milan Vincetič Finska című kötetében. A szlovén költőhöz hasonlóan Göntért is megihlette a régen letűnt kor összes misztikumával, legendáival együtt. „Göntér alakja mögött erősen érződik az időtlen és az örök megfogalmazásának igénye“ - írja képeiről egyik méltatója, Janez Balažič szlovén művészettörténész. „Valóságban reinkarnációt végez, tehát életre kelt régmúlt eseményeket vagy tájakat, voltaképpen azonban az ősérzés birtokosaként, az időtlent és a tér nélkülit fürkészi.“ Az előbbi megjegyzés vonatkozik a Deuecher című ciklusra is, amelynek 14 kisméretű „freskója“ 14 stációnak felel meg. (Érdekességként említjük csak, hogy a tárlatokon a képek alatt a versidézetek is ott találhatók, bár ezektől függetlenül is teljes alkotásoknak számítanak.) Volt már szó a Deuecher toponímia keletkezéséről: festőnk tehát olyan világba kalauzol el bennünket a festői látomás erejével, amely szinte egészében feltáratlan mind a történelem, mint a régészet szempontjából - a sötét jelzővel illetett középkorba. Bár e jelző ellen a tudósok és a művészettörténészek, valljuk be őszintén, jogosan tiltakoznak, mondván: melyik kor adott annyi új felfedezést az asztronómiában, annyi nagy képzőművészeti alkotást, mint éppen ez a kor? A képek megfogalmazásában a kompozicionális elemek közül - bár legtöbbjük egyhangúságukkal tüntet - azért mégis a színé a főszerep. A fekete keret itt még komorabbá teszi ezeket a tájképeket, csak itt-ott villan elő a sötétből egy-egy csont, kő vagy szerszámdarab, amelyek viszont már az ember jelenlétét implikálják. Ezek a képek tehát komor hangulatukkal nem a 127
