Kercsmár Rózsa: Kihűlt a ház melege (Lendva - Győr, 1996)

A nadrágszíj sem segített

nak kellett helytállnom. Valamit kérdezgettek tőlem, de hogy mit, arra nem emlékszem, mert a kérdéseket aligha értettem, de amikor azt mondták, hogy verset szavaljak, a - “pesmica”-szót ismertem -, én a Kajuh: Materi padlega partizana (Az elesett partizán anyjához) című szomorú verset szavaltam, de úgy, hogy a tanárokat nem a szomorúság, hanem az alig visszafojtott nevetés kerítette hatalmába. Számolni azonban jól tudtam. Gyorsan elvégeztem a dolgozatírást. Utána a mellettem ülő Milkának segítettem. Súgtam neki. A tanárnő ezt észrevette, és azt kérdezte tőlem: - Kako se pišeš? Azt feleltem erre: “Ne pišeš”. Ugyanis a “pišeš” szót a magam módján értettem. Hogyan írhattam volna, amikor ceruza sem volt a kezemben! Persze, ekkor még nem tudtam, hogy a “Kako se pišeš” mondattal a nevemet kérdi. Megrökönyödve ültem, és nem értettem, miért robbant ki a nevetés az osztályban az én válaszomra. Ilyen volt sok magyar gyerek életsorsa akkor, a háború utáni években. A saját anyanyelvűnk fejlődése megállt, az új pedig keservesen, de kezdett gyökeret ereszteni a lelkűnkben, mire elvégeztük a gimnáziumot - mesélte gondolataiba mélyedve Teri.

35