Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)
Prológus
áll. Nem tudtam, hogy a tulajdonképpeni Afrika a Szaharán túl, attól délre kezdődik. Veled el mertem indulni, rád bíztam magam, tudtam, hogy lassan lezárul egy korszak az életemben, s Budapest elhagyásával, téged is el kell, hogy hagyjalak. Lassan, de biztosan rád bíztam magam. Itt kezdődött igazán a mi barátságunk, hogy rád bíztam magam, és megbíztam benned. Több nyelven beszéltél, és előtte is utazgattál a világban. Később sem bíztam meg ennyire senkiben, talán még a férjemben sem, mert vele szemben is mindig emancipált voltam. De akkor, amikor elindultunk, ezt nem tudhattam. Ezt az utazást is, azt hiszem, te találtad ki, hogy egy hónapig bolyongjunk Európában: Bécsben, Párizsban, Madridban, s majd kipihenjük magunkat valahol a dél-franciaországi tengerparton, csak úgy hátizsákkal a hátunkon, csak úgy lazán, egy-két múzeumot megtekintve. Egy végső betekintést és áttekintést tegyünk még a művészet világában, ha már ezt tanultuk. És, hogy a teher közös, egy hónapig hátunkon hordjuk a sátrunkat. S azokat a terheket, amit hoz az élet. Nem gondoltam volna, hogy létezik egy másféle világ a Szaharában. Elindult a gyorsvonatunk, egyre jobban távolodtunk Budapesttől. Lesz, ami lesz! A pszichológusok kilépésnek mondanák ezt az eltávolodást. Hogy mit kerestünk ezen az úton? Talán a szerelmet. Mit is kereshetett volna három fiatal lány a Szaharában? A szerelem is a semmiből, az ismeretlenből jön. S ezt inkább a táj fogja kiváltani bennünk, mintsem az arab férfiak. Ok csak a Szahara kellékei voltak. Szívósak és optimisták. Mosolygósak és prepotensek, indigószövetbe öltözve. Ennyi. A táj, a sivatag legbensőbb titkaimat hordozta, nem tudhattam akkor, ott, amikor elindultunk, mert a lelkemben elindult valami furcsa keresés: mi lesz velem az ismeretlenben? S a Szaharában megtalálom-e az igazi szerelmet, vagy csak viszem, viszem emlékeimben Mihályt, és amit keresek, már megvan, életre kelt bennem. Szerelemre vágytam, vágytunk. A vágy erősebb volt, mint a valóság. Menekültem a valóságtól. Azt sem tudtam igazán, hogy szerettem-e Budapestet, vagy csak megszoktam. Az embereket szerettem, nem a várost. Talán téged szerettelek akkor a legjobban, de te sem 8
