Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)
Prológus
Prológus Kedves Anna! „El kell hinnünk, hogy a fény bennünk van. Meg kell ismerkednünk a szívünkkel. Tudnunk kell, hogy milyen »kapacitású« fény ég benne: egy gyertyányi, egy tábortűznyi, vagy egy reflektorhoz hasonló. Aztán arról is meg kell győződnünk, hány vastagabb függöny-fátyol épült köré. És miért? Győzzük le a korlátáinkat és félelmeinket! Tudni kell szeretni. Én nem számításból szeretek, hanem azért, mert jó érzés szeretni, szeretetre találni. Remélem, hogy leveleim közelebb visznek ahhoz, ami kimaradt abból az együttlétből, ami megszakadt Budapesten, mert hazajöttem. Azóta is keresem a fényt!” Azt hiszem, hogy mindig minden a semmiből indul az útjára. Az ismeretlenből az ismerős felé. Valahogy úgy, mint a mi utazásunk Afrikába anno huszonöt évvel ezelőtt. Budapestről az ismeretlen Afrikába. S hogy miért és minek? Már nem tudom, de ez most nem is fontos annyira. Elindultunk, mert kíváncsiak voltunk, öt egyetemi év után, neki a nagy semminek, a sivatagnak. Ez a pillanat az életemben többször előfordult, hogy a semmiből a valami felé, az ismeretlen felé kellett elindulnom. S ennek az afrikai utazásnak is csak az volt az értelme, hogy valamit elfelejtsünk, mert megszűnt, s valamit kitaláljunk, ami következni fog. Vízválasztó volt ez az utazás, fájdalmas és élményszerű egyszerre. Meghatározta az életemet, azokat az állomásokat, amelyeket nem tudtam kikerülni, kihagyni, ahol leragadtam. A vasúti sínek egyenesek, habár az úti cél kacskaringós, kisebb-nagyobb kanyarokkal talán célba lehetne jutni. S mi lenne a cél? A megismerés, az otthonteremtés? Talán. Újra és újra, csak ne lenne ez olyan fájdalmas. Amikor elindult a vonat a Nyugati pályaudvarról, még nem sejtettem, hogy Eszak-Afrika sivatagi övezetében állunk meg, s ez lesz a végállomásunk. Marokkó nem volt úti célunk, s azt sem tudtam, hogy a Szahara nemcsak homoktengerből, hanem legnagyobb részt kő- és sziklasivatagból 7
