Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)

Ötödik levél: Húsz éve hiányzol

nőként és nőként is szerényen viselkedett. Vette a fáradságot. Értem tette. Most úgy érzem, meg akart nyugtatni. Egyébként jól csinálta, hiszen egész életében tanárnő volt, ezzel foglalkozott. Aztán tételszerüen kérdezgettek, de főleg ő. Közben mosolygott, és én is visszamosolyogtam rá, tetszett neki. Nekem is. Kellemessé tettem a vizsgát. Kiküldtek. Mária már várt, mert közben nem ment el, megvárt. Hogy miért, most sem tudom. Hiába tanít egyetemen, most diákként viselkedett. Azt mondta, hogy rendes vagyok, jólelkű. Pedig csak először látott, lemérte. Nekem is jólesett, amit mondott. Majd újra behívtak, felálltak és kijelentették, hogy sikerült az abszolutóriumi vizsgám - summa cum laudéval végeztem. Elköszöntem. Tudtam, hogy ezzel valami véget ért az egyetemen és az életemben is. Most már tudtam, hogy csak az lesz, amit megcsinálok, amennyit kiharcolok magamnak. Amit nem sejtettem, vagy nem tudtam, hogy jóakarattal, jó személyiséggel nem biztos, hogy célba érhetek. Naiv voltam, de a naivitás nem mindig rossz dolog. Az embernek kell hogy legyenek álmai, mert álmok nélkül unalmas az élet. De itt a könyvek közt, a könyvtártudományi tanszék oszlopcsarnokában hirtelen magamhoz tértem, mert jó volt itt lenni még néhány percig. Aztán újra el kell menni, s lehet, hogy soha nem térek vissza, nem lesz még egy forduló itt. Akkor ezt gondoltam, s mégis lett még egy forduló, egy posztdoktori kutatásra.

Kedves Anna, te mondtad huszonöt évvel ezelőtt, hogy végig kell csinálni, kell a diploma, hogy nyugodtan végigmehessek felemelt fejjel a lendvai utcán. Te mondtad, de kérlek, most ne mondj semmit! Régen történt. Amikor viszszamentem, az újság szerkesztőségében, ahol dolgoztam, fél évre rá a munkatársam, vagy munkatársaim egy névtelen levelet írtak, amelyben az volt megfogalmazva, hogy küldjem vissza a diplomámat Budapestre. Igen, szomorú voltam, de nem küldtem vissza, mert nem volt hova küldeni, neked meg nem akartam. Nekik talán még főiskolájuk sem volt. Aztán a középiskolában, rá néhány évre, a magyartanárok ülésén, megrendezve már előre az ülés napirendi pontját, ugye, behívattak és a szemembe mondták, hogy nincsen

45