Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)
Ötödik levél: Húsz éve hiányzol
tem, majd megkérdeztem tőle, miért éppen Györgyi tetszik neki. Azt mondta, hogy mi ketten nagyon okosak vagyunk, mások vagyunk. Egyetemre járunk. Györgyi helyes csaj, és kész. Már megunta a feleségét, húsz éve házasok, sok pénzt követel tőle, meg a gyerekei is, ő már unja ezt, meg a diplomáciát is. Szerető kell neki, szórakozni akar, felejteni. Akkor jött, amikor elmentél egyszer egy hónapra Londonba, s egyedül maradtam a lakásban. Aztán Györgyinek Márió keresett egy lakást, s megszabadultunk tőle. Én meg hazautaztam, mert nem akartam egyedül lakni. Aztán megjöttél, és örültem neked. Te mondtad, hogy így talán kibírjuk. Célok nélkül nem lehet kibírni. De néha nincsenek céljaim, csak élek olyan posztmodemül, nem keresem a megoldásokat, nem keresem a végső összefüggéseket, mert úgy is nagyon nehéz. Destrukció vagy konstrukció ez, nem tudom. Van-e kincs a hegy gyomrában? Nem tudom, én annyiszor megpróbáltam kiásni, alagutakat vájni hozzá, de sokszor zsákutcába jutottam. Lehet, hogy mindig újra kell kezdeni. Aztán emlékszel az esőre, a Hősök terén, amikor megáztunk? Vártál rám az esőben. Az előadás után. Nagyon vártál rám, mindig. Vártál rám, estefelé. Együtt mentünk haza Pécelre. Ennek, kedves Anna, vége, mint ahogy vége lett az egyetemi éveimnek is, meg a doktori képzésnek is, ugyanaz az érzés, hogy vége, s már nemigen láthatlak. Aztán átáztunk az esőben, és alsóneműben vezettem Pécelig, félig meztelenül. Útközben megálltunk kaját venni, mint régen. Aztán sírtál a kocsiban, mert visszatértünk a múltba. A fiadról beszéltél, hogy milyen nehéz volt, amikor megszülted, s egyedül maradtál vele. Amikor Zoltán fiamat szültem, a másodikat, újra műtötték. Úgy éreztem magamat, mint Hirosima az atombombázás után, a testem lassan regenerálódott, a körmeim pattogtak, a hajam zsíros volt, nem bírtam felkelni tíz napig az ágyból. A kicsi mellettem volt, szoptatni kellett, a nagyobb fiam a férjemmel naponta bejárt a kórházba. Egyik nap mondtam a férjemnek, hogy egy kicsit jobban öltöztesse fel a nagyobbik fiunkat, csak ennyit mondtam neki, s erre felpattant a székről, fogta Kristófot, s becsapta az ajtót, szó nélkül elrohant. Én meg egyedül ma41
