Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)
Negyedik levél: Az igazi találkozás csakis a határon van
mem, várnak rád, és hogy már nem lesz sem Belgrad, sem Budapest, se semmi. Te mondtad, mert tudtad, hogy itt fogok élni egy kis faluban, egy kis házban azzal a férfival, aki a peronon várt, mert ő még várt. Le kellett szállnom, ez sorsszerű volt. Hogy nincsen több idő gondolkozni rajta. Várt rám egy férfi a peronon, aki vár rám, s valamit el lehetett vele kezdeni, és hogy nekem csak így lesz jó. Ez lesz az életem. S ti tovább utaztatok Belgrád felé, és van még öt percem, hogy üdítőt vegyek és rohanjak vissza átadni nektek. S a vonat elindult. Otthagytatok a ljubljanai vasútállomás peronján. Hogy a szeretet ilyen megpróbáltatás, s mindig valaki majd kiszáll belőle. Tudom, hogy fájt, mert álmomban is visszatérnek a vonatok, amelyeket mindig lekések, mindig futok utánuk. S hogy ez nekem jó lesz. És hogy az élet bukások és felállások sorozata. A legnehezebb szerep mégiscsak az, ha elválunk valakitől, akit szeretünk. Mindenkit másképpen kell szeretni, Kristófot másképpen mint Zoltánt, meg a férjemet, meg téged, mert mindenki külön személyiség, más-más ember. Az én választásom, hogy kit szeretek és kit nem akarok szeretni! De van jogom nem szeretni is! A jó kapcsolat csak az lehet, ha segítjük egymás sorsát csinálni, igazságviszonyban vagyunk egymással! Nem kell fölöslegesen harcolni, nem kell ütközni, nem kell téríteni, nem kell haragudni senkire, de ha megbántanak, nem kötelező már szeretni sem. Önmagadhoz mindig elmenekülhetsz. Elzárkózni sem kell a rossz elől. Ezt is csak tőled tanultam, hogyan lehet ebben a légkörben élni. A szeretetnek uralkodni kell bennünk. Mindig ezt sugalltad a tetteiddel. Mindig megadtad a válaszokat. Most figyelj, maradnod kell, mondtad nekem 1991-ben is, mert nem elég visszamenni a szüléidhez, úgyis megváltoztál, ők meg ugyanazok maradtak. Te kértél rá, hogy maradjak, pontosan emlékszem, amikor lefordultunk az autópályára a férjemmel, még emlékszem, hogy fájt neked, amikor Gazdagrétről kifordultunk. S fájt nekem is, sírtam, hogy túléljem. Sírtam még egyszer, amikor a határhoz értünk valahol Zala megyében. Sírtam, zokogtam, a férjem nem értette, megállt a kocsival, hogy kisírjam magamat, de nem bírtam, mert túl 33
