Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)

Huszonegyedik levél: A szlovén háború

nemcsak a politikában kellett ezzel szembesülnöm, hanem máshol is, ahol konkurenciának számítottam, ahol diszkvalifikálni akartak, és meg is tették. Vagy magamtól mentem el. Egy kis idő elteltével már másokra szálltak rá. Ezt sosem értettem meg, hogy ahhoz, hogy valaki kiemelkedjen, rá kell lépnie a másikra. Nem tisztességes! Bárhol, bármi megtörténhet veled.

Mindig szeretettel szerettem volna dolgozni, hogy olyan szépségeket hozzak létre, amelyek szemmel nem mindig láthatóak, hogy legyen bennük elegendő fény. Mindegy, hogy hol, milyen körülmények között. Ahogy Faludy György írta a Pokolbeli víg napjaim című regényében, amikor a recski munkatábor egyik cellájának az ablakából figyelte a fényt, amely beszivárgott, és ez a fény boldoggá tette, hiszen minden negatív körülmény közepette is csak a pozitívumot kereste, s meg is találta. S aztán megmenekült és továbbment, bejárta a világot, hírneve is hosszú életű. Ő mondta, hogyha az ember nem tud boldog lenni, talán nem is érdemes élnie. Valahol kötelességünk megtalálni a boldogságot! Van, akinek túl kellett élnie a recski munkatábort, van, aki árván született; bármilyen példával előjöhetnék, de az a lényeg, hogy oda jusson, ahova vágyott. A boldogságnak is van jelentéstartalma, meg kell tudni fogalmazni. A boldogság nem üres fogalom.

Göncz László muravidéki magyar író írta az Olvadó jégcsapok című regényében: „Olyanok vagyunk, mint a jégcsapok, amelyek az első olvadás után a háztetőről a föld felé merednek. Lassan elfogynak, vagy a földre hullnak és elolvadnak. Akárcsak mi. Néha jön egy hidegebb nap, akkor valamennyire megszilárdulunk és az ablakon keresztül az ember erősnek, félelmetesnek látja őket, de ez csak látszat. Az első déli szellő már elbánik velük. Létrejöttünk pillanatában olvadásra ítéltettek. Velünk is így van. Mi lassan fogyunk, olvadunk, aztán egyszer csak teljesen beolvadunk.” Ez az olvadás mégiscsak hosszú folyamat, az én életemben még nem fog bekövetkezni. Reménykedem, hogy nem. Ha emlékszel, Jugoszláviából jöttünk Budapestre tanulni, én Lendváról, te Zentárói, én ösztöndíjas voltam, te önköltsé148