Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Ébredések és álmok
zik, nem engedek, nem vallók be semmit! Amiről korábban nem tudtam, azt most sem tudhatom, akit nem ismertem, az most sem lehet ismerős számomra, bárhogy fáradozzanak, erőszakoskodjanak is! Sikerült megfélemlíteniük ugyan, de a tervüket mégsem tudják megvalósítani. Mozdulatlan testemen borzongás fut végig. A tágas, hideg teremben szüntelenül járnakkelnek a fehérköpenyes nővérek: kesztyűt húznak, apró, zajos tálkákat hoznak-visznek, injekciós ampullákat reszelnek... Kint már bizonyára besötétedett. Vajon mióta fekszem itt? És miért nem hagynak végre magamra, pihenni, hiszen nem fáj semmim... Gondolatban végigsétáltatom szemem merev testemen. Mintha mindenem meglenne..., kezek, lábak, fej..., zsibbadt száj és nyelv... Az ismeretlen nő közelebb lép.- Ne ijedjen meg! Ön nem ismerhet engem - mondja lassan, halk, megnyugtató hangon -, itt lakom a városban. A húga ismerőse vagyok, tőle tudom, hogy kórházban van. Telefonált és megkért, látogassam meg, és érdeklődjek, sikerült-e a műtét... A távirat fehér borítékjáról a GYÁSZ jutott eszébe és a távoli India. Gyerekkorukban sokat olvastak róla, szinte érezték fűszeres illatát, a bazárok zsongásának mámorát, és mindazt a fehérséget, ami nevének csengéséhez fűződött. A boríték pecsétjén a városnév riasztóan meredt felé. Olyan ijesztőnek tűnt egyszerre az ismert kisváros neve, hogy görcsös sírhatnékja támadt, és nem tudta, mitévő legyen. Nem értette az egészet. Ki írhatott neki ABBÓL a városból? Hisz nem is ott laknak a szülei, rokonai, ott csak az a bizonyos kórház van, ahol megműtötték a... De hát az manapság rutinoperáció. Húsztól harminc 6
