Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Ébredések és álmok
percig tart az egész, és az esetek kilencvenkilenc százaléka sikerül. Persze, ott van még az a bizonyos egy százalék, de hát miért éppen ő? Hiszen még fiatal, két kis gyereke van, és sohasem látták betegen. Ő nem halhatott meg! Ettől a gondolattól csak méginkább megijedt. Riadtan nézte a pecsétet, és nem merte felnyitni a borítékot. Mint aki váratlanul súlyos veszteséget szenvedett, összekuszálták a gondolatait, hogy egyáltalán semmit se értsen. Tanácstalanul állt az ajtóban, fel próbált idézni magában néhány emléket vagy legalább néhány mozzanatot, de hiába, nem állt össze a kép. Csak foszlányok, összekuszált mozaikok, keserű szájíz... Látta, amint felszabadultan nevet, vidám történeteket mesél, huncutul csillog a szeme. Körülveszik a gyerekek, játszanak, sétálnak, gondtalanul beszélgetnek. Csak néha torzult el a görcsöktől az arca, de ezt általában sikerült ügyesen eltitkolnia, ezért valójában senki sem vette komolyan. Talán még ő maga sem, hiszen már huzamosabb ideje szinte semmilyen fájdalmat sem érzett. Csak most, az utolsó hetekben, amikor már teljesen elsárgult, elszürkült az arcszíne, és már szinte semmit sem tudott megenni, és már végképp úgy érezte, mindenből elege van: történjen végre valami, különben megőrül. Hát megtörtént! De ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége? Nem, ez nem lehet igaz! De a bélyegző, a város, a kórház, az a bizonyos műtét... Nem meri felnyitni, pedig muszáj, megkell tenni, előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznie a valósággal. Aztán hosszú, döbbenetes csend után: „Születésnapod alkalmából szeretettel gratulálunk!” Végül ez is megtörtént! Átvészeltük a műtétet, bizonyos kényszerpihenésre szorultunk. Persze, pihenésről a szó valós értelmében már korábban is lehetett volna szó. Nem, nem kórházban, az 7
