Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

A harangozó búcsúja

volt minden: notesz, ceruza, tehát mehettek a hegyoldal felé.

A két gyerek, kisfia és annak unokahúga, már lázas izgalommal várta ezt a napot. Főleg azért, mert az évben először ölthettek végre tavaszi ruhát: rövidnadrágot, rövid ujjú blúzt, inget és szandált. így a kislány piros rövidnadrágot viselt, ugyanolyan színű fehérgalléros matrózblúzzal, a kisfiú pedig kéket.

Apával, illetve a nagybácsival különben is nagyon mulatságos dolog volt kirándulni, hát még fölmenni a hegyoldalra, bejárni az egész tágas hegyet, szabadon hancúrozni, ugrándozni, futkosni. Attól sem kellett tartaniuk, hogy megszidják és egyfolytában rendre utasítják őket. A bácsi csak legyintett és nevetett rajtuk. Különben is a mindig vidám emberek közé tartozott. Szeretett fütyörészni, dalolni és viccelődni. Nagy élvezetet lelt a finom falatokban, ami meg is látszott gömbölyded termetén. Otthon néhány ínyencséget csak ő tudott elkészíteni, és nem vetette meg a jó borocskát sem. Ha kínálták, sohasem utasította vissza. Jókedve, vidámsága miatt kedvelték az emberek.

Aznap a hegyoldal teli volt vidáman nyársolgató, dolgozgató és mulatgató emberrel. Mindenütt harapnivalóval, fröccsel, pálinkával kínálták a harangozót. Az egyik „spriccer” szinte követte a másikat, zsíros viccek és sültek kíséretében. A bácsi arca egyre pirosodott, hangulata egyre jobb lett, mind hangosabban és gondtalanabbul nevetett.

A gyerekek vidáman kergetőztek a borospincék körül és a szőlőkben, messzire elhallatszott felszabadult, pajkos kacajuk.- Hadd játsszanak a gyerekek, nem kell őket folyton megszólni, hiszen nem vesznek mindjárt el, meg nem is esik mindjárt bajuk! Tudnak ők magukra vigyázni. Jól van, játsszatok csak! - buzdította őket a bácsi két harapás közt,

67