Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
A harangozó búcsúja
amire ráöntött egy jó nagy fröccsöt.- Na, ez aztán jólesett! - simított végig gömbölyű pocakján, majd letörölte verejtékes homlokát. Súlyos teste, amelyet azelőtt is nehézkesen hordott, kezdett egyre nehezebb lenni, de arcáról nem tűnt el a széles mosoly. A gazda pedig egyre csak töltögette a poharakat, amelyek szépen ürültek. A gyerekeknek szaladgálás közben sikerült zsákmányul ejteniük egy kis katicabogarat, azt próbálgatták rábírni a repülésre.- Katicabogár, merre viszed a ládámat? - faggatták nevetgélve. A levegőben mindenütt érződött a nyiladozó bodzavirág és akác kellemesen nehézkes illata. Az erdőben már nyílt a gyöngyvirág, és éppen a gyöngyvirágszedés volt a gyerekek titkon óhajtott vágya. Mivel közel volt az országhatár, fegyveres katonákat lehetett itt-ott látni nagy, fekete kutyák kíséretében. Az emberek tudták, hogy azon a részen már korlátozva van a mozgás, azért nem is jártak arra, egy-két elvétve eltévedt járókelőn kívül, akiket viszont a katonák udvariasan, de nyomatékosan figyelmeztettek, hogy minél előbb hagyják el a területet, mert nem biztonságos, sőt tilos az otttartózkodás, járkálás. De éppen ott, az erdőben volt színükig teli a tisztás illatos, fehér, gyönyörű gyöngyvirággal. A gyerekek sikítva szaladtak felé, aztán hirtelen megtorpantak. Egy hangosan csaholó, félelmetes farkaskutya vicsorított egyszerre csak rájuk, aztán egy fegyveres katonát pillantottak meg mögötte, aki igen nehezen tudta fékezni a mérgesen ugató kutyát. Miután az ebet csitítgató katona észrevette a gyerekek közelében álló felnőttet, erősen gesztikulálva felszólította, hogy minél hamarabb hagyják el az erdőt. A nagybácsi, akinek ekkor már igencsak jókedve volt, vidám és hangos „zdrávoval” köszöntötte a katonát, aki 68
