Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Szíriusz, az űr kerékpáros királya

Egyszerre csak mehetnékje támadt, felállt, az asztalok és a tömeg közt furakodva a kijárat felé tartott. A friss levegő jót tett a sűrűn beszippantott dohányfüst után. Már majdnem jól érezte magát, amikor a majdhogynem eszmélet határát súroló borzalmas látványtól csak nehezen tudta lenyelni a torkát fullasztó nagy gombócot. Levegő után kapkodva, szemét szélesre tárva tekintett a terebélyes gesztenyefa ágai felé. Embertelen hördülést eresztve ki torkán, ordítva rohant a fa felé. Üvöltve bámult a magasba, majd öklével és fejével elkezdte verni, püfölni a fa törzsét, amitől felhorzsolta homlokát és tenyerét, és a sebekből szivárogni kezdett a vér, de ő nem érezte mindezt. Felnyalábolta a fa mellett heverő vastag rudat. Még mindig ordítva és hadonászva, vérben úszó szemmel rohant vissza a mulatóhely felé, eszeveszettül csapkodva maga körül a durunggal. Forrott benne minden. Az évek folyamán elfojtott indulatok sokasága megállíthatatlanul és hatalmas erővel tört ki belőle. Nem látta, de nem is nézte, kire sújt, csak megsemmisíteni, kipusztítani, megölni vágyott maga körül mindenkit.

A hörgő, vérző és szinte őrült embert már majdnem sikerült lefogniuk és elhurcolniuk, amikor Szíriusz utolsó erejét is összegyűjtve kiráncigálta magát a szorító karokból és a kijárat felé rohant. Kint az udvar kivilágítatlan része felé tartott, ahonnan csak egy utolsó, állati ordítás hallatszott, majd elnémult minden...

Szíriuszt kissé együgyűnek tekintették a faluban. A gyerekek ugyan nem csúfolták és nem is szaladtak utána dobálózva, de felnőttszámba sem vették igazán. Láttakor csak meglökték egymást: „Nézzétek, a Szíriusz!” - mondták, és ezzel el is intézték az ügyet, talán nyomban meg is feledkeztek róla. Néha együtt halászott velük a patakban. Igaz, Szíriusz sohasem fogott semmit, de ő anélkül is jól szórakozott, és amikor a fiúk megunták a halászást, összeszedték zsákmányukat és egyszerűen otthagyták, anél-56