Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Mégis harangoztak

mondatok, mintha nem is magyarul lennének! És milyen furcsa kifejezések! Nem értette őket, csak a lényeg volt világos, éspedig hogy megbüntetik! Meg-bün-te-tik! A hulladék miatt, amely elszállítását nem kérte, nem is végezték el nála, de azért mégis fizessen!

Világos, hogy nem kérte ő azt, hiszen nem is volt rá szüksége. Már olyan régóta élt egyedül, szinte mindenkitől elhagyatva, akár ilyen, akár olyan módon, hogy nem is emlékszik rá, mikor beszélgetett valakivel utoljára. Boltba sem igent járt, szerényen éldegélt, csak a legszükségesebb kellékekre futotta kis nyugdíjából, meg nem is igényelt semmit. Hát akkor miből lett volna olyan tömérdek hulladéka? Ami elégett, azt eltüzelte, minden használhatót pedig összegyűjtögetett, a fémkupakoktól kezdve konzerves dobozokon keresztül; dobozkákat, cukorkák papírját, szinte mindent, akár hasznosítani tudta azt, akár nem.

Nem is igen értette, miért szekálják folyton-folyvást. Miért nem hagyják már végre békében öregségére? Nem, nem! Nem megy ő már többé sehova, főleg a bíróságra nem! Ha nem járt oda fiatal korában, akkor őt már vénségére sem látják ott! Nem és nem! Nem tartozik senkinek, hiszen ő már csak egy magára maradt, beteges öregasszony, nem csúfoskodik többé sehol... Hagyják csak őt ki ezekből a paragrafusokból, ne idézgessék folyton, ne fenyegessék, és ne követeljenek tőle semmit, hiszen már eleget adott nekik. Egész életében, szinte gyerekkora óta keményen dolgozott, majd az évek során lassan-lassan egyre kevesebben voltak körülötte, mígnem öregségére teljesen egyedül maradt. Pedig minden ünnepre újra és újra megírták neki: „A nyáron jövünk!” De aztán mindig közbejött valami fontos dolog. Nálánál sokkal fontosabb. Az évek pedig egyre múlnak, és az ő órája egyre vészjóslóbban ketyeg. Nem is jelent ő már senkinek semmit, talán még azt sem vennék észre, ha meghalna...

34