Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Tüzet szító szél

akar megismerni, nem akarja a részvéted. Nincs szüksége rád.

És nem tehettél semmit.

Hosszú, hosszú néma csönd után: asztal.

Fiú és Lány egymással szemben ül. Az asztalon üvegek, poharak. A háttérből visszafojtott nevetés, beszélgetés, halk zene hallatszik. Cigarettafüst.

FIÚ: Beteg vagy? Vagy félsz valamitől? (aggódva)

LÁNY: Miből gondolod? (tettetett nyugalommal)

FIÚ: Feltűnően sápadt voltál tegnap, megállapította rólad a barátom.

LÁNY: Tegnap nem volt veled a barátod.

FIÚ: Honnan tudod, hiszen rám se néztél?

LÁNY: Te csak azt látod, amit nyíltan megnézel?

FIÚ: És te még azt sem nézed meg, amit látni akarsz?

LÁNY: Miért kell folyton kérdéssel felelned a kérdésemre?

FIÚ: Valóban: miért „válasz” a kérdésünkre folyton egy újabb kérdés?

Rövid csönd.

LÁNY: (Mutatóujjával megérinti a fiú orrát.) Mindig szerettem így megsimogatni az orrod.

FIÚ: (Gyűrűsujjával megérinti a lány ajkát.) És én mindig szerettei volna az ujjammal végigcsókolni a szád, hogy beleremegj, mint most.

LÁNY: Jó volt a váltadra hajtani a fejem. Mindig szerettem a pulóvered illatát.

FIÚ: (Halkan, de keményen.) Akkor még anyám mosott ránk.

LÁNY: Bocsánat...

FIÚ: Miért? (Hirtelen föláll.) Azonnal jövök. Hozok valami italt. Vöröset...

Folyton vért láttál körülötte, az év minden évszakában,