Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Tüzet szító szél

de télen volt a legborzalmasabb. Az utóbbi évek hó nélküli, szürkén tomboló telei után végre újra leesett ez a vakító fehérség, a hó. Füstszerű, sűrű ködöt kavart a szél, fütyülve, szinte visítva szelt át a fák koronái között, keményen arcul csapta a hegytetőt, jéggé dermesztette az apró tócsákat, pimaszul befújt az emberek ruhája mögé, átjárva és átfújva minden porcikájukat. Valahonnét az egészségház irányából fanyar vérszag áradt. A végtelen hó fehéren, a vér vörösen vakított, az emberek pedig összetöpörödve és morcosán siettek útjukon.

Aznap este a könyvespolc rádkacsintott. Pedig ez nem volt szokása. Csak nézni szokott, pontosabban csak állt. Most is végignéztél a polcokon lévő ismerős könyveken, amelyek már szinte hozzádnőttek. Nem mosolyodtál el. A kályhában pattogott a tűz. Melegsége elárasztotta a szobát. Nem gondoltál semmire. A legvastagabb könyvvel kezdted. A tűz nagy lánggal, mohón lobbant fel. Egymás után nyelték el kedvenceidet a lángnyelvek. Egyre ürültek a polcok, de te nem éreztél semmit: nem fájt, nem töltött el hiányérzettel, nem jelentett számodra mindez semmit már régóta, pontosabban, amióta nem érezhetted a karácsony, az újév, a húsvét vagy más ünnep melegét, sőt még a születésnapodét sem. Néha némán zokogott benned minden. Ilyenkor nyugtatok mámorába bújtál, és égett a gyomrod Sylvia Plath verseinek olvasása közben. Mert nem akartad őt megérteni.

Lassan fogytak a könyvek.

Végül egyedül maradtál, magányosan.

Valami szépre akartál gondolni, valami olyanra, ami azokban a nehéz percekben egy csekély boldogsággal töltött volna el. De csak a zöldre festett kút jutott eszedbe, a régi csatornás ház... és talán egy régi, kellemes pulóverillat.

De rá kellett eszmélned, hogy mindez csak egyfajta

28