Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Vizet, mert elégek!
naszkodások és őszinteségek időszakát, egyszerűen: nem volt kihez fordulnia. Tüzelt az arca, de mindez semmiség volt a benne lángoló tűzvészhez képest, amelynek lángnyelvei egyre csak terjedtek, miközben majd megfulladt a hirtelen támadt, egyre csak növekvő víztől, majd ismét csak a lángok kaptak erőre, hogy végül is egy nagy semmi tátongjon előtte leleplezően: újra nem jutott sehova! Iszonyúan szomjas lett. „Veled képtelenség egy konstruktív beszélgetést folytatni, mitöbb, veled képtelenség beszélgetni, mert te olyan szegény vagy, hogy csak magadra tudsz figyelni. Azért vagy mindenkihez olyan bizalmatlan, mert tudod, benned sem bízik meg senki. Annyira persze nem vagy hülye, hogy ezt ne vennéd észre. Azért bohóckodsz egyfolytában, mert azt hiszed, hogy a vidám dolgok jól állnak neked, pedig ha látnád az idétlen képed! Azt hiszed, hogy a te bőröd alatt más szerkezetűek a molekulák? Hogy vinne már el a fene a nagy beképzelt egoddal!” Hát ezek után hova a büdös francba menjek, ki lenne hajlandó, még ha csak egy rövid időre is, de meghallgatni végre az én panaszaim? A, különben meg minek folyton az a sok duma? Minek az önmarcangolás és tépelődés? Kinek jó az? Egyszerűen fogom a kabátom, aztán csak megyek, megyek. Sebaj, hogy fúj a szél, bent úgyis olyan döglesztően meleg volt, szinte szétvitte lüktető fejem, amely eszméletlenül dobogott valahol a gyomrom táján. Ijesztő görcsökben dobogott, meg is ijedtem tőle egy kicsit. No, mi az, elviszel? Inkább, minthogy OLYAN maradjak! A számból csurogjon a nyál, a végtagjaim lebénuljanak, a nyelvem is bénává váljon, és csak mindenki terhére lennék, miközben körülöttem húgyos pelenkák bűzlenének. Nem akarom, a rohadt életbe, hol van az a trágya gyógyszer? Vagy vettem már be belőle? Reggel? Nem, az azt hi22
