Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Vizet, mert elégek!
szem tegnap volt, akkor talán még egy nem árthat. Legalább jól kialszom magam. Bekapom. Víz sem kell hozzá. Összegyűjtők egy kis nyálat a számban, aztán már lent is van. Aprócska bigyó, furcsán émelygős ízű, lement. Ennyi az egész. Nagyon szomjas lettem. Jó lenne inni valami hideget. Egy apró korty víz is megtenné. Hű, majd elfúj a szél, de nekem olyan melegem van. Az égen itt-ott apró kis csillagok pislákolnak, koromsötét van. Félek a sötétben, meg rosszul is látok, és szomjazom, melegem van, pedig egyfolytában fúj a szél. A fejemben ezer és ezer dühös démon visítoz, rúgkapál, ki akar törni. Szaladok. Gyorsan, gyorsan kell mennem, el ne késsek, az út végén nem vár rám senki. De lehet, hogy még meg sem érkeztem? Szomjazom. Vízesés moraját hallani, mögötte hideg, csobogó patak, frissítő források képei. Adjatok egy kis vizet ide a markomba, megteszi így is, persze, csak víz legyen, egy kicsit felfrissüljek, de jaj, nem érek vele a számig, kiömlik a markomból, végigfolyik az alkaromon, nem sikerült. Olyan melegem van! Minek ez a kabát, és voltaképpen ki is vár rám? Mindegy, hogy konstruktív lesz-e a beszélgetésünk, vagy sem, csak szólj hozzám, ne fordíts újra hátat! Ne fordulj újra ellenem! Nem értem. Valóban olyan semmi lennék, olyan nagyon fölösleges, de hát mit csináltam rosszul? Olyan nyomasztó minden, még a gondolataim is, és semmilyen megoldást sem látok, á, minek is kéne mindig mindenhol megoldások után kutatni? Van az úgy, hogy bármennyire is törekszünk, nem tudunk egyről a kettőre jutni. Egyáltalán megéri? Kell ez nekünk? Nem lenne jobb elballagni az esőben, esernyő nélkül, egyedül és csapzot*3