Zágorec-Csuka Judit: Sivatagi szélben. Versek és műfordítások (Pilisvörösvár - Lendva, 2011)
Műfordítások
Felhők alatti szigetek, néha fehérek, máskor feketék, szigetek a végtelen síkságban, amelyek csendesen és lassan oda költöznek, az utolsó határ felé, újra láthatsz ott valakit, hogy megálljon, megforduljon a távolban, mintha összeolvadna az ég és a föld, csak a folyó önt ki újra, amely sosem felejt. A vonat lassabban megy errefelé, esik az eső a kiszáradt szájba, valahol ennek az útnak a végén újra kitárul a táj, amely megpihent az emlékezetben, hallatszik a szombati sziréna, mint valamikor délelőtt a tűzoltóotthon tornyából, a vándor megérzi, hogy a vonat sosem tér vissza... A virág, amelyet senki sem lát, bezárja szirmait, benned nő egy forma, amelyet még nem ismersz, a gaz, amelyen mezítláb járva eljuthatsz valahová, porrá omlik, most szűkebbek, és egyre magasabbak az átjárók, hosszabbak a szünetek a sorok közt, lehullnak a mák levelei, a házban nő az üresség, csak odabent járja át a házat a kalács illata. És átgondolod, amikor elmerengsz a messzeségbe, az előestén, a pádon a ház előtt, a dombok közt, amelyek az első fűben helyezkednek el, és érzed a virágokat, kinyílnak, mint a tenyered, a régi szőlőlugas alatt, a messzeségben egy város és a jegenyék sora, az út, amelyen elindulsz, de sosem távozol. Ivanovci, 2008. 6. 6. 81
