Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)

I. A muravidéki magyarság küzdelmei a sajtó- és szólásszabadságért a XX. században

mindenért elítélte Tito, főleg ingadozásáért, a zűrzavarban mutatott határozatlanságáért. Fő bűne azonban - s itt a hintapolitika nagymestere, a hithű kommunista ismét remekelt -, hogy fegyverbe szólította a népet a szovjet hadsereg ellen és a nyugati imperialistákhoz fordult segítségért, s ezzel veszélybe sodorta a „szocializmus vívmányait”.

A fentiekből kifolyólag a második szovjet beavatkozást szinte szükségszerűnek tekintette, bár meakulpázva, hogy a jugoszláv vezetés sohasem támogatta az intervenciót, ám végül is annak révén a szocializmus, mint „legfőbb érték megőrzése” történt meg. Csak remélni szeretné, hogy a sztálinista erők is belátják, hogy ilyen módszerekkel nem mehet tovább, mert a szocializmust és az eszmét is „borzalmas csapás érte”.

Van a magyar forradalomnak még egy kínos, jugoszláv szempontból igen ellentmondásos epilógusa, amely a szovjet-jugoszláv politikai viszony és a pártok kapcsolatára, valamint az ügy etikai vonulatára is ráirányította a figyelmet. A magyar melléklet 8. oldalán nagybetűs cím (Hol van Nagy Imre?) figyelmeztetett arra, hogy a jugoszláv követségen menedékjogot kért Nagy Imrét és társait a szovjetek Kádárék egyetértésével elrabolták, s ismeretlen helyre szállították. Az incidensről, Nagy Imréék november 22-én történt elrablásáról a lap következő számában közölt részletes beszámolót. A Durva egyezményszegés88 oknyomozó jegyzet szerint a jugoszláv kormány és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány között november 21-én aláírt egyezmény értelmében Kádárék biztosították Nagy Imre és társai biztonságát és szabadságát. Erre hagyatkozva 22-én úgy döntöttek, hogy elhagyják a jugoszláv nagykövetség

38 Pomurski Vestnik, I. 23-24. 4.

45