Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)

IV. Évfordulók, méltatások, emlékezések

tívum mögé rejtett talányok, a helyi hatás, valamint a származás közötti kapcsolat érdekelte a művészettörténészeket és a kritikát, s kevésbé a külsőségekként ezekben megjelenő gondolat, mely a művész műfaji kutatásainak fő hajtóereje, megélt/megtisztított végterméke, tulajdonképpen lényege.

Aleksander Bassini írta: Galič színes fametszetei tematikailag a „muravidékiségből” táplálkoznak, az itteni emberek érzelmi/hangulati állapotának a termékei, abból az emberi intimitásból fakadó nyugtalan, indulati állapotból, amely a jelen pillanat felnagyított idegesség-érzetével vállal rokonságot. A széttört, a tájban elszórt hegedűk, hegedű-csonkok, majd a hegedűlapok visszatérése a formátlan fa állapotába, aktuálisan fájdalmas, szimbolikus jelentést hordoznak ma is. Az ökológiai tartalmak kifejtésére végrehajtott képbéli dekonstrukció tehát belső kényszer, a művész immanens, gondolati lepárlásának eredménye. Ez az élmény a 70-es évek Lepke ciklusában (főleg a Foglyul ejtett lepke megannyi variációját felmutató fekete-fehér linómetszetein) érhető tetten, majd a „hegedű-temetős”, széthulló világunk ábrázolásának talán legmarkánsabb képein/töredékein.

Milojka Kline pedig Gálicsról, a „színvarázsló”-ról írt így: A korábbi formai meghatározók lassan a homályba vesznek, helyettük a színek lépnek fel az esztétikai kifejezés egyenrangú alakítójaként. Ezek egyébként az eddigiek folyamán is a fő kifejezőerőnek számítottak (Gálicsnál), most azonban egyszerűen a „virágkorukhoz” érkeztek el. Ez a színbéli gazdagság a gondos válogatás, kompozíciós felhasználás, a szín intenzitásának meghatározása, az intim világ színbeli kimunkálása, a színbéli-szenzibilitás kiapadhatatlan forrását is jelenti. Ha a fentieket lefordítjuk a természet nyelvére, akkor talán azt is mondhatnánk, hogy túl sokáig tartott a „hernyóiét” elemzése, s nagyon soká jutott el a kritika a lepke-állapot feltérké-204