Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)

IV. Évfordulók, méltatások, emlékezések

gi lakhelyemen), a többszöri emléktábla-állítási kísérlet mindmáig kudarcba fulladt. Igaz, mindig is frusztrált helyzetben történt a kezdeményezés, sohasem tudtuk Zala György jelentőségét úgy kidomborítani, ahogy az elfogadható lett volna a multikulturális etnikai közeg minden szereplőjének. Ehhez a magyar művészettörténészek is sokat hozzátettek, demagóg, a historizmust és a nemzeti szobrászatot másodrendű, sőt harmadrendű irányzattá degradáló „ítészi” tevékenységükkel.

Gyakran emlegettük fel fájdalmasan: nem viseli utca nevét a fővárosban, vidéken is kevés. Lendván is csak egy éppen kialakuló tér, a Színház- és Hangversenyterem előtti. Itt, esetleg a közeljövőben, elszármazott nagyjaink portréiból kialakítandó, „Lendvai panteon” is helyet kaphatna. Egy azonban bizonyos: a szülőváros az elmúlt negyedszázad során többet tett hírneves fia emlékének ápolásáért, mint az anyaország egésze.

Az aradi Szabadság-szobor, mely újraállítása óta - Vereckéhez, Csíksomlyóhoz hasonlóan - a magyarság zarándokhelyévé vált, szent helyeink számát gyarapítva, kétségtelen reményt ébreszt arra is, hogy a tolerancia és a megbékélés teret nyer, átvitt és valóságos értelemben. S talán a Zala György-emlékeket őrző városok - ahol a kultuszát folyamatosan ébren tartják, mint Zalaegerszegen, Pécsett, Alsólendván, Aradon, Nagykanizsán és Budapesten - közelebb kerülnek egymáshoz, erősítve a nemzeti egység évszázadok során oly sokszor megtépázott eszméjét. A magyar képzőművészetben nagyítóval sem találni Zalánál méltóbb személyiséget e ma is időszerű feladatra. Az emlékév kapcsán talán az életmű más, eddig homályban lévő rétegei, értelmezései ugyancsak felszínre kerülnek, elégtételt szolgáltatva Zala György nemes művészetének.

184