Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)

IV. Évfordulók, méltatások, emlékezések

A második világháborút követő évek kultúrpolitikája hozta, hogy a barokkos hevület fokozására az ósdi eszméket közvetítő, mindenféle osztályharcot nélkülöző művészt „neo” előjelű (neobarokk, neoklasszicista, neogótikus), erősen kompromittáló jelzőkkel illették. S ki mert volna a képzőművészeti lexikonokban található minősítésnek ellentmondani, az erős ideológiai hatás alatt álló közéleti szereplők közül?

Hatalmas életművében a több szoborcsoportra is osztható Millenniumi emlékmű-együttes alakjai a barokkból és a reneszánszból ismert latinos hevület, mint hajtóerő, extatikus állapot közvetítőjeként jelennek meg. Michelangelóhoz hasonlóan, őt is a „szépség képe hevítette”, mely hirtelen a semmiből tűnt fel előtte, s hogy el ne veszítse, „egyfajta dühöt érzett a márvánnyal szemben, mely elfedte előle a szobrot”. Ezért a „kegyelmi állapot” kivárta után nekiesett a szobornak, hogy letisztítson róla minden feleslegest. (Vajon az itáliai ítészek közül ki merné leírni a világ egyik legtökéletesebb alkotásáról, a Dávidról, hogy korszerűtlen, sőt anakronisztikus?! )

A formai kötöttségektől való szabadulás kétségtelen jeleként fogható fel a betüremkedő barokkos kellék, a mozgalmasság és a harc. Vállalt küzdelem volt ez a formalizmust jelentő klasszicizmussal, amely mint Zalánál látjuk, nem csak béklyót, hanem teremtő ihletet, „folytonosan lázban tartó, ösztönző erőt” is jelentett.

S vajon esztétikai fogalmak-e a fenti, bírálatul felhasználtak, vagy inkább - ma már talán el lehet mondani - egy hamis ideológia megnyilvánulásai?

S mi a gond az eszményítéssel? Mert a hősök sok esetben tényleg eszményítésre szorultak, ahogy alkotójuknak, Zalának is - gyermekkorától haláláig - szüksége volt arra a mérhetetlen becsvágyra, amelyből erőt merített.

182