Bence Lajos: Írott szóval. Esszék és tanulmányok (Lendva, 2018)

IV. Évfordulók, méltatások, emlékezések

dent el kell kezdeni, s ha elkezdünk valamit, annak a csírájában benne van a folytatás reménysége...

Zala György művészetét sokan és sokféleképpen értékelték. Az életművéhez azonban az utóbbi, halálától számított 70 évben csak kevesen nyúltak. S ha mégis akadtak ilyenek, azokat gyakran „bántó” szándék vezérelte. Legtöbben szobrainak túlzott pátoszát, allegóriákban való „eltévelyedését” és nem utolsósorban műveinek „anakronizmusát” kifogásolták. Mondjuk ki mindjárt: a szakmai jellegű kritikák szinte mindegyikének hibája, hogy „kontextusából” kiragadottan bírálnak, nem kíváncsiak a művészi szándékra, sem a korra, amelyben a nagy művész élt és alkotott. Mai bírálói között is kevés volt, aki a művészetszociológiái szempontokat is érvényesítené a nagy alkotó életművének utolsó szakaszát vizsgálva.

Fülep Lajos, első s talán legkiválóbb szemrevételező kritikusa a Zala-képviselte alkotói attitűd lényegét a véleményformálásban ismeri fel. Az ünnepelt szobrász a kor művészeti ízlését, a művésszel szembeni társadalmi elvárásokat (amely jelen esetben személyes meggyőződésével is találkozott) próbálta közvetíteni az egyén és a művészetet pártoló közönség felé.

Ugyanitt a művészi hivatás lényegét néhány kulcsszóban tömöríti: igaz érzés és gondolat, a klasszikus témák és formanyelv iránti vonzódás és a derű keresése. S még valami, amit kimondatlanul mindegyik alkotása közvetít: alkotói krédóját jelentő, szenvedélyesen vállalt magyarsága. Ez a „hitévé vált” magyarság kísérte egész életútján, ez ösztönözte a névváltoztatásra, s ez volt az, amiért - Kosztolányihoz hasonlóan - a trianoni határmeghúzás után sohasem látogatott el többet szülőföldjére. Lelkiségében, szobrainak megformálásában azonban a szülőhelyről „örökölt”, melankóliára és elégiára való hajlama mellett ott van a barokkos lendület, mely a művészt egész pályáján elkísérte.

181