Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

Rózsa nővér, Rózsa, Róza, Mater Dolorosa. Csak a háború után tudtuk meg, hogy a felszabadulás első napján megölték. Azon a napon történt, amikor a nyilasokat végre leverték, amikor az orosz hadsereg első hulláma elérte a várost. A katonák fosztogattak, erőszakoskodtak. Ittasan törtek be a zárdába. A fiatal apácanövendékek voltak az első áldozatok. Rózsa nővér először magyarázkodni, vitatkozni próbált, hogy elterelje a katonákat. Azután csak állt, szó nélkül, karját kitárva védelmezte a rábízott fiatal lányokat - pontosan úgy, ahogy egy rövid hónappal előbb a zsidó gyerekeket védelmezte a nyilasoktól. A katonák a fiatal lányok előtt erőszakolták meg; azután lelőtték. Utána a lányok kerültek sorra. Szépséges Mária, a szőkecopfú, selymes arcú, szégyenlős mosolyú apácanövendék egyike volt azoknak, akik életben maradtak, de szépségét, egészségét egész életére tönkretették. A háború után ő volt, aki elmondta Anyámnak Rózsa nővér sorsát.

(Akkor, hatéves koromban vetődött fel bennem a kérdés, de azóta sem tudtam megválaszolni. Vajon mit érzett Rózsa nővér, amikor a két különböző alkalommal a katonák betörtek a zárdába? Vajon ő is tiltakozott-e magában, mondogatta-e magában, hogy ne most, csak most ne még, mert még nem vagyok felkészülve? Vagy talán, amikor ránézett a rábízott életekre, hirtelen rájött, hogy most már nincs idő többé arra a belső tiltakozáshoz szükséges rövid másodpercre sem? Vagy talán mindennek semmi köze az időhöz, a meglepetéshez? Előreállt, és védelmezőén kitárta karját; tette, amit tett, mert egyszerűen nem tehetett másként.

Mint ahogy Anyám is testével takart bennünket a bombázások alatt, nem mert hősnek, mártírnak született, hanem mert egyszerűen nem volt ideje, hogy felvesse a kérdést, vajon készen áll-e a próbatételre. Tette, amit tennie kellett, amit tenni lehetett értünk - halált megvető önbizalommal, habozás nélkül, ösztönösen -, talán egyszerűen mert nem tehetett másként.)

^ „Kérem, siessenek. A nyilasok minden pillanatban visszajöhetnek. Kérem, si-1 essenek” - ismételgetik az apácák.

■ ' J Nincs időnk, hogy összeszedjük cókmókunkat. Anyám elteszi, ami még belefér sárga borjúbőrből készült nagy szatyrába. Szandra nővérem barna iskolatáskáját cipeli - szép barna bőrtáska, kis elegáns fogója van, egy kicsit mindig is irigyeltem érte. Nekem egy szalmából fonott táska jut és egy nagy fekete esernyő. Kabátunkat le sem vetettük: finom gyapjúkabátunk van, de béleletlen — nem télre való! „Viszont nagyon szép anyag” - gondolom, elmélázva a sárga és rozsdaszínű kockákon. Összeszedjük sapkánkat, kesztyűnket, Anyám táskájába gyömöszöli mackónadrágunkat. Szandra testvéremmel mindketten fűzős, magasszárú cipőt viselünk. Ennyiből áll a felszerelés. Mostantól kezdve minden földi javunkat testünkön hordozzuk.

Az eljövendő hónapok élelmét is mind kezünkben hordjuk, főleg Anyám sárga kézitáskájában: egy csomagravaló téli sárgarépa, egy zacskó szárazbab, egy stanicli kristálycukor, három darab főzőcsokoládé, és néhány aszpirin: ez a készlet, az éléskamra, a konyha, a ház, a lakás, a kórház.

Búcsúzkodásra egyáltalán nem emlékszem. Az asszonyoknak, akikkel a pajtában bújtunk, nincs semmi illúziója arról, hogy együtt maradhatnánk: Mennél nagyobb a bujkáló csoport, annál feltűnőbb; annál kevesebb az esély az életben maradásra. De nekem azért így is összeszorul a szívem, hogy el kell válnunk a többi asszonytól, gyerektől, még a Gyulai családot is beleértve.

Valahogyan, ebben a hideg, érthetetlen parancsoktól vonagló világban nagyobb biztonságot érzek a nagyobb csoportban. A testekből áradó meleg biztonságát.

98