Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
rött babát. A plakát felhívja a figyelmet a nemzetközi összeesküvők bűneire. Ne engedjétek, hogy gyermekeitek felszedjék a repülőgépekből kidobott babákat: a babákban robbanóanyag van elrejtve: a zsidó világszövetség gyermekeitek életére tör. Noha egyáltalán nem értem a plakátra írott szavakat, a kislány feltűnően hasonlít rám. Mintha csak én lennék. Mások is észrevették. Nem merek megcsonkított kezére nézni, vérző ujjaira. Nem akarok odanézni. Mégis, amikor lehunyom szememet elalvás előtt, nem tudom elkerülni. Látnom kell újra és újra., Jutka a kedvenc kofferosbabám, és három ruhája van, egy piros, egy kék, és egy barna, és sok kis ruhafogas a kofferban” - sorolom, sorolom lázasan a katalógust most is. Összeszorított szemmel lapulok; Anyámhoz tapadok a szénában. Nem érzem a feszültséget testében, csak teste melegét a durvaszövésű, béleletlen gyapjúkabát alatt. Azután, úgy tűnik, egy időre elnyomhatott az álom, mert ugyan tudom még, hogy Anyám kabátja sötétzöld, most már egész határozottan nem látok színeket: besötétedett. Még hallok valami zajt a háttérben, egy-egy gyors, pásztázó fény még fel-felvillan, azután minden elcsendesedik. „Elmentek - el kellett hogy menjenek” - suttogják az asszonyok egymás között. Mindannyian csendben vagyunk. Fülelünk, reménykedünk, betakaródzunk a szénába. De most hirtelen zajt hallunk, emberi lépések félreismerhetetlen zaját. Valaki erre tart, közeledik felénk. Egyre közelebbről hangzanak a lépések. Most ideértek. Megállnak. Hirtelen kivágódik a pajta ajtaja és egy fénycsóva végigpásztáz a szénában rejtőző, kuporgó testeken. A fény kiszolgáltat, lemeztelenít. A fény elviselhetetlen, mint a szégyenérzés; a fény a hirtelen, tovább már meg nem állítható, kikerülhetetlen szenvedés hírnöke. Testem merev, élettelen. Az egyedüli érzés, amiről tudomásom van, az, hogy süllyedek, a vér kiszivárog fejemből, gyomromból. Megszűntem lélegezni - megszűntem létezni. Az elektromos hullámok - tűzforró és jeges hideg hullámok gyors egymásutánja - sztakkató ütemben rohannak át rajtam. A gyomorszáj környékén nyers, forrón maró fájdalom csavar belém - elönt egy szűkölő, mardosó, hányingeres eksztázis. Ez az a perc. Most. Meg fogok halni. És akkor hirtelen érzem, hogy Anyám merev teste életre kel mellettem. Még semmit sem értek, de hirtelen tudom már, hogy minden rendben van. Kinyitom a szemem. A fénycsóva a zárda kertészének zseblámpájából árad. A kertész a mi emberünk - a mi pártunkon áll. Értünk jött a pajtába, hogy megmondja: „Elmentek a nyilasok. Vissza lehet menni a zárdába. De tessék sietni.” Ahogy feltápászkodom, tagjaim merevek; lélegzetem egyenetlen. A hátsó ajtón megyünk be a zárda épületébe. Az apácák sietve betuszkolnak egy homályos szobába; ez az öltöző a színpad mögött, ahol a diákelőadásokat és koncerteket szokták tartani. Most minden tele van itt dobozokkal, táskákkal, levetett ruhákkal és játékokkal. Néhány fehérruhás apáca vár reánk. „Menniük kell. Azonnal. Kérem, készüljenek, gyorsan, gyorsan.” Készülődés közben lassanként megértem, mi is történt. Hiába állt Rózsa nővér a gyerekek elé kitárt kezekkel, hogy védje őket a katonaruhás nyilasoktól. A katonák félrelökték, és kihurcolták a gyerekeket és az anyákat az épületből. Az apácákat kegyetlen büntetéssel fenyegették, hogy zsidókat bújtattak a zárda falai között. Rózsa nővért személyesen is megfenyegették; mondták, visszatérnek és szigorú felügyelet alatt fogják tartani a zárdát. Azt követelték tőle, esküdjön meg, hogy többé nem bújtat több asszonyt és gyereket a zárdában. Rózsa nővér csak állt, szótlanul. Akkor rákiáltottak, hogy legközelebb ő sem fogja elkerülni a zsidóbérencnek járó büntetést: a kínzást, a halált. Rózsa nővér pedig csak állt ott, szótlanul. Végül a nyilasok megelégedtek zsákmányukkal, elhajtották a gyerekeket és az anyákat, és ők is elmentek. 97
