Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

szótlan nyugalma, ahogy simogat, nyugtat, táskáját teszi párnául fejem alá, hatalmi kört von körém; erősebb ez a haragos megvetésnél, az erőszakos vitánál. Gyulainé már nem meri megismételni, hogy fojtsák meg a bűnöst; hisztérikus reakciója egy-egy panaszos, de egyre csendesebb szisszenésre szorítkozik, amikor felköhögök.

A háttérből hangokat, zajokat hallok. Erős férfihangok parancsokat kiabálnak, de a szavakat nem tudom kivenni. Egy-egy feltörő kiáltás, egy-egy elfojtott kiáltás, hangok mormolása, lábak trappogása, csoszogása - tudom, hogy a távoli zűrzavar egy leírhatatlan, megmagyarázhatatlan eseménnyel jár: megtörtént, amitől hat hete féltünk; a zárdát „felplankolták”. Ismerem a szót, de nem fűződnek képek hozzá, és én nem akarom látni, nem keresem a képeket, amik a hangokkal kell hogy járjanak. Lélegzetemet visszafojtva imádkozom, hogy ne kelljen köhögni, és közelhúzódom Anyámhoz. Lapulok a szénában és a köhögésre koncentrálok: nem akarom elképzelni, ami odakünt történik.

Szememet behunyom, nagy erővel összeszorítom, mint ahogy elalvás előtt szoktam, hogy semmit ne kelljen látnom, még képzeletben sem. Tudatosan védekezem a képektől, amelyek felmerülnek, mielőtt elaludnék, és az alvás első, könnyű perceiben. És védekezem a szavaktól, amelyek ilyenkor felszínre törnek - magamban lázasan mormolom a földi gyönyörűségek hosszú katalógusát, felsorolom magamnak legkedvesebb játékaimat, és hogy mit fogok játszani velük, ha a háború után végre hazamegyünk, és nővéremmel visszaköltözünk a gyerekszobába. Jutka nevű kaucsukbabám kofferosbaba: csinos kis bőröndje tele van babaruhákkal, icipici ruhafogasokkal. A kis bőrönd még kisebb fiókjaiban babacipők és alsóneműk vannak elhelyezve; a bőrönd éppen elég arra, hogy mindez, babámmal együtt, beleférjen. Képzeletben újra meg újra kicsomagolom, rakosgatom, elcsomagolom kincseimet.

És felidézem a babaházat, amit Anyám nekem épített ötéves koromban - egy év telt el azóta, de mintha az az egy év a távolmúlt gyerekkor ködébe süllyedt volna -, amikor hat hetet velem, egyedül csakis velem kellett hogy töltsön a gyerekszobába zárva, mert skarlátom volt.

Felsorolom magamban a babaszobák bútorait, a babaedényeket, az ebédet, amit főzök majd babáimnak. „Anyámnak és testvéremnek is adok majd belőle, természetesen” — mondom magamban. „Paprikás krumpli lesz és utána cseresznyés pite, meg almás, meg baracklekváros.” Nagyon fontos, hogy az ételek és játékok lajstromát gyors egymásutánban többször is elmondjam, mert akkor talán kedvenc babáimról fogok álmodni, a cseresznyéspitéről, Jutka ruháiról és a pici ruhafogasokról. „Tovább, tovább” - sorolom magamban a részleteket, ha véletlenül megakadok.

Félek a félelemtől. Gomolygó, ijesztő képek várnak bebocsáttatásra - nem szabad bebocsátani őket. És a szörnyű szavak! „A gyerekeket lecsatolják... Indul a következő transzport... Bevagonírozás... Deportáció... Erőltetett menet... Kipofozták - azt mondták, zsidóbérenc.” Akaratom ellenére hallottam meg ezeket a szavakat a felnőttektől, mikor nem vették észre, hogy körülöttük téblábolok. Anyám, ha meglát, csendre inti a beszélőket. Nem, nem értem ezeket a szavakat teljesen, de nem merek Anyámhoz fordulni, hogy megmagyarázza őket. De azért minden szóhoz kép is fűződik, így is. És azután ott vannak a képek arról is, amiket láttam, amit személyesen ismerek, amit nem merek néven nevezni. Talán mindezek közül a legrémítőbb az az élénkszínű plakát a nagy kékszemű kislánnyal. Sosem lett volna szabad arra a plakátra néznem, még akkor sem, ha mindenhol felbukkan, még a bombázástól romos házak megmaradt falán is. A kékszemű kislány sír: kezében törött baba van. De ami a legrémisztőbb, az az, hogy mi történt kezeivel. Mindkettőből ömlik a vér - több ujja letépve. Csonka kezével, sírástól torzult arccal tartja - tartaná - a tö-96