Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)

1996 / 48. szám

SIMON ERIKA

Anyám lánya

Regényrészlet

UMár hatodik hete rejtőzködünk a zárdában, mikor, egy napsütéses kora decemberi reggelen arra ébredek, hogy torkom viszket; száraz köhögés kínoz - könnyezem tőle. Még nem esett le hó. A zárda kertjének avarjában sétálunk Anyámmal és Szandra nővéremmel. Az ideges, nagyhangú Gyulainé két csendes kislányával is velünk van, és mögöttünk még két-három asszony, gyerekekkel.

Egy magányos pajta előtt haladunk el a kert végében, és látszólag minden előre meghatározott cél nélkül benézünk, hogy milyen is belülről. Kicsit csalódva látom, hogy az épület teljesen üres, nincs benne semmi, csak egy vastag réteg száraz széna a padlón. A széna és por szaga köhögésre ingerel, és Anyám, minden különös hangsúly nélkül megjegyezi: „Reméljük, Évikém, majd elmúlik a köhögésed, ha esetleg ide kell jönnünk, hogy elbújjunk.” Ebben a pillanatban, mintegy végszóra, meglátjuk a szépséges Máriát, a legkedvesebb apácanövendéket, akinek minden kislány számára van egy kedves mosolya. De most nem mosolyog. Ahogy repül, szalad felénk a portáról, szőke copfja kibontott zászlóként lobog utána. Lihegve újságolja: „Itt vannak. A nyilasok. Itt vannak a portán.”

Még ma is emlékszem arra a haragos érzésre, ahogy hevesen tiltakozom, hogy az események ne törjenek rám éppen most, ilyen rettenetesen meglepetésszerűen. „Hogy szabad ennek most történnie, éppen amikor ennyire felkészületlenül állok? Majd később, csak egy egész kicsit később, akkor már egész biztosan elviselném, de nekem ehhez időre van szükségem - most még nem lehet, nem szabad, nem vagyok felkészülve.” (Húszas éveimben, már Kanadában, baleset ért és hirtelen operációra került a sor. „Ne most, csak most ne!” - tiltakozom magamban hevesen, haragosan. „Miért nem kaptam időt erre? Mindössze csak egy kis időt szeretnék, hogy összeszedjem magam, hogy felkészüljek, csak addig, amíg a félelem elmúlik.”)

Az anyák és gyerekek csoportja visszasiet a pajtához. „Feküdjetek le, gyerekeim” - mondja nekünk Anyám. „Majd betakaródzunk a szénába, és szépen csendben leszünk egy darabig.” A szénaillat és a száraz levegő rohamszerű köhögésre késztet. Vissza akarom tartani, de annál nagyobb erővel köhögök.

„Hát nem értik, hogy ki kell dobni, el kell hallgattatni, mert mindannyiunkat elárul” - sziszegi felém Gyulainé vadul; hisztérikus sápadt arca, mint a félelemtől hajtott gyűlölet merev, kérlelhetetlen maszkja, fel-felbukkan rémült csendben lapuló két kislánya felett.

Anyám meleg kezét érzem, ahogy nyugtatóan simogatja, veregeti hátamat; majd olyan csendesen és olyan gyorsan, ahogy csak lehet a homályos, zsúfolt pajtában, keresgélni kezd táskájában, hogy valami köhögős cukorkát találjon. De csak egy kis darab keserű főzőcsokoládét talál. Szájamba nyomja és én lassan szopogatom, kétségbeesetten igyekszem nyelni, elnyomni a köhögést. Most már Gyulainé sem erősködik, hogy hallgattassanak el, amikor a köhögés rámjön; nyilván megértette, hogy nem lökhetnek ki anélkül, hogy búvóhelyünkre fel ne hívjam a figyelmet, és veszélyt ne hozzak a többiekre is. És Anyám

95