Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
kezemben a papír fölé görbedek. Szégyellem, hogy céda vagyok, a lehető legrosszabb fajtából, mert a szívem az öné, de nagyon vágyom az lenni. Unom magát, hisz magát tényleg lehet unni, de képtelen vagyok ön nélkül élni. írok, persze, hogy írok továbbra is. Képzelje, ez a Csaba mostanában hátranyalva hordja a haját, személyi hívót tart az ingzsebében, és mindenkit cukormentes rágógumival kínálgat. Ezenfelül jóval kevesebb figyelmet szentel nekem, mint korábban. Dühít fölényessé lett pillantása, amellyel végigmér az ebédlőben, és - bevallom - bosszant az is, hogy gyakorta kell látnom őt Amandával tereferélni. Mit képzel ez a csikasz! Amanda amúgy egy trampli, de ez nem része a problémának, mert - értse meg! - én azt sem tűröm, ha engem, mondjuk, Claudia Schiffer miatt hanyagolnak. Az én testem ajándék, Viktor, még a szemlélőnek is. Jól tudom ezt, amióta Zoltánnal vagyok, százszorosán tudom, hát kikérem magamnak, hogy valaki ne velem foglalkozzék! Lakolnia kell az arcátlannak. Táncolni fog a kongresszus, erről gondoskodom. De soha nem csalnám meg Zoltánt! XIII. Péntek este megcsaltam Zoltánt, Viktor. Maga is felelős érte, vegye tudomásul! Láttam, milyen ábrándos tekintettel fürkészte az enyémet ott a portánál, de én csak a szemem sarkából pásztáztam önt. Nem tagadom, megrettentem. Emlékszik: a napkelte mindig rémisztő, mert láthatóvá válik a titok, és ezt most értse úgy, ahogy kell. Ügyetlen voltam, nem tudtam eldönteni, akarom-e, hogy szilárdnak tűnő kapcsolatunkat megingassa. Titkon azért vártam magától valamit. Legalább érdeklődhetett volna, hogy vagyok. De maga tépelődött, a torkát köszörülte, zavarában kétszer is elköszönt, elejtette az öngyújtóját, szóval gatyázott, töketlenkedett, ha úgy tetszik, aztán pedig sarkon fordult, és eltűnt. Hogy a ménkű csapna magába! Magamra hagyott. Csaba az utcán ért utói. Merész volt, tolakodó, sokkal inkább, mint Zoltán annak idején. Szemrebbenés nélkül jelentette ki, hogy épp arra megy, amerre én. Tartózkodó szótlanságom nem ejtette kétségbe, locsogott. Az árak szörnyű emelkedésétől hamar eljutott a mesterséges megtermékenyítésig. A metró közelében aztán - érzékelve a helyzet törékeny voltát - új erővel támadott. Szinte követelte, igyam meg vele valamit. És akkor én, drága Viktor, eldöntöttem, most fog táncolni a kongresszus, itt az idő. Egy pillanat alatt átváltoztam (még nem mondtam, de istenítem Ovidiust). Mintha csak erre az ajánlatra vártam volna (azért, ha nem is vártam - számítottam rá), kedvesen, sokat sejtető mosollyal igent mondtam, sőt, sürgettem is a dolgot. Ez szemlátomást megzavarta őt, tanácstalanná vált, biztosra vehettem, hogy a tervét nem dolgozta ki elég alaposan. Improvizált, de gyakorlatlanul. Belékaroltam, és vezetni kezdtem egy eldugott kis utca felé, ahol egy kellemes (és jó drága - valamit valamiért) bár várt ránk. Útközben a fülébe duruzsoltam, szorosan hozzábújtam, hadd gondolja, amit gondolni akar. Igyekeztem a legszebb illúziókba ringatni őt, kívántam, hogy szárnyalását a lehetséges legmélyebbre zuhanás kövesse. A végsőkig próbáltam elmenni. Ezért, Viktor, ezért értem haza késve, ezért nem volt bátorságom szólni sem, magyarázatot adni, csak annak színlelésére futotta, hogy alapos okom van az egészre. Vagy egy órán át zuhanyoztam, reménykedtem, ha a bűnt nem is, a szégyent csak képes leszek kimosni magamból. Aztán olyan ijedten szorítottam a lábam közé a takarómat, mintha magamba akarnám gyömöszölni. Ráadásul ez a Csaba borzasztó szerető volt. Egész éjjel nem aludtam, mert úgy éreztem, szétszakad a méhem. 92
