Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
XIV. Rettegtem a szombati napkeltétől, Viktor, hogy láthatóvá válik-e a titok. A gyanú árnyéka azonban nem vetült rám. Zoltán korán felserkent, éberen, visszafojtott lélegzettel, gömböcbe gyűrődött gyomorral hallgattam szöszmötölését. Agybareggelivel kedveskedett, s olyan elesetten, olyan könyörgően ügyelte, ahogy a teát szürcsöltem, ahogy a tojást feltörtem, hogy hirtelenjében elfeledkeztem mindenről, átöleltem őt, s nem bántam a kiskanalak, üres csészék, tányérok hullását. Később, az ölelésünk utáni, lélegzetvételnyinek szánt szünetben a fürdőszoba felé indultam, hogy kissé felfrissítsem magam. És akkor valami nagyon furcsát vettem észre a szemem sarkából. A nagy szobai falitükörben egy vörös hajú nőt láttam, megbokrosodott mellekkel, merész csípővel (Freia - mondhattam volna), s ettől elfogott az undor. Higgye el, drága, én valójában azzal a vörös hajú, megbokrosodott mellű, merész csípejű, szégyentelenül boldognak látszó, hazudozó, tükörben rejtőzködő büdös kurvával kezdtem el porolni, de Zoltán ezúttal nem hozta a formáját, önmagát érezte eltalálva. Bizonyos, hogy megsértődött, bár palástolni igyekezett. Csitítgatott, hát mediterrán hisztit csaptam (Cinzia!, mi ütött beléd?, nem hallod, Cinzia?, hagyd abba!). Zoltán továbbra sem értette az én színem változását, hogyan is érthette volna?, csak látta, hogy nagy a baj, ráadásul ok nélkül, tehát kézrátétellel igyekezett gyógyítani: többször, egymás után, nagy lendülettel rátette a kezét az arcomra. Szó bennszakadt. Ne korhold feleségedet este, mert magányosan alszol, ezt a nagy Pi-jen Lu mondta, sziszegtem, és eltűntem otthonról. Bizony, otthagytam őt a faképnél, az én lakásomban, és ez még elégedetté is tett. Talán lecsillapodtam, mire ennek a Csabának az ajtaja elé értem, talán csak meggyőztem magam, hogy ennek így kellett lennie. Mindegy, így is, úgy is nagy hülye voltam. Mindenesetre higgadtan nyomtam a csengőt, ugye, mostanra beszéltük meg?, jelentettem ki (nem kérdeztem!) az ajtórésben megjelenő döbbent arcnak, aztán félretaszítottam a hozzá tartozó testet, betörtettem a lakásba, elheveredtem egy kényelmes karosszékben, és vártam a folytatást. Hogy ez a Csaba leitasson, nem engedtem meg - szorgalmaztam. Vedeltem a francia konyakot, viháncoltam, betöltöttem a rendelkezésemre álló teret. Pedig nem lettem boldogabb az italtól, ellenkezőleg, mennél hatalmasabb tért foglaltam el odakint, belül annál üresebb, annál likasabb lettem. Vékonyfalú, pattanásra kész léggömb voltam. De én átöleltem ezt a nyomorult nyikhajt, az én testem ajándék, ziháltam, a ruháját téptem, s ez láthatóan boldoggá tette őt. Hogy igyekezett, Viktor, hogy igyekezett! És végig azt hitte. Istenem! XV. A Tamás-evangéliumban, Viktor, benne van, hogy nyomorult a test, amely egy testen függ, és még nyomorultabb a lélek, amely ezen a kettőn függ. Én rettentő nyomorultnak érzem magam; az életem valahogy ráncos lett, vagy inkább pattanásos (hát ki vesz ilyen kígyóbőrt!). A kétségbeesésem bizony terebélyes. Haza akarok menni oda, a falak határolta tér plusz a környékére, de tudom a Pi-jen Lu-mondást, Viktor: ha enni akarsz, ne sértsd meg a szakácsot. Hát kushadok ennél a Csabánál, édes, és úgy teszek, mintha önszántamból, az ő kedvéért. Semmit nem sejt, még csak nem is feltételez. Ebből tudni, hogy nem is szeret. Valamit csak kéne éreznie a rohadéknak, Viktor. Tűröm, hogy szalonnát zabáljon, meg kolbászt, hogy fokhagymaszaga legyen, s hogy mindig, mindig azt higgye. Még lihegek is a kedvéért, meg vonaglom. Az istenit! Istenem! 93
