Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
valamelyike mindannyiszor kimosolygott a ritkás gombolás mögül, s ez hatott erre a nyikhaj fiúra. Megnéztem, mikor a mosogatóablak felé indultam, disznóólát csinált maga körül, a tálcáján tocsogott a leves, és nehezen boldogult a késsel, a villával. Fokozásként visszafordultam, a vállára tettem a kezem, és úgy mondtam neki valamit, tán hogy ezt meg ezt a gyereket hozza kezelésre. Amikor az ujjaim elváltak a testétől, éreztem, a lapockája még ágaskodott, hogy csak egy századmásodperccel is tovább élvezhesse az érintésemet. Semmi mást nem éreztem, Viktor, csak nyugalmat. Mint amikor nagytakarítás után az ember körülnéz: na végre, minden ott van, ahová való. X. Viktor! Zoltán és én! A mi szerelmünk, hogy úgy mondjam, szembeszökő, az életünk pedig mederben folyik, még csak azt sem kell mondanom, hogy helyes mederben, hiszen a mederben folyás magában azt jelenti, minden a helyén van. Otthonunk van. Az otthon nem csupán egy falak határolta tér, hanem a falak határolta tér plusz a környék, amelybe nyugodtan bele lehet érteni a házmesternőt, aki a legnagyobb természetességgel gázol át kutyástól a lakásunkon, mert beszélni kíván a mi fürdőszobánkban dolgozó vízvezeték-szerelővel, de még a főbérlőt is, aki minden nap ugyanazzal a mondattal nyit be a szobába, én vagyok az, nem más, a jó öreg Miska bácsi, már ha van az embernek főbérlője. A mi otthonunk apró kis ceremóniák összessége. Például: amikor Zoltán megérkezik, én minden esetben - bármi dolgom akadjon is - elé megyek, megölelem, és megkérdem, inna-e kávét, ő pedig igennel felel. Mindig én zuhanyozom először, s praktikákat dolgozom ki, hogyan takarékoskodhatnék a meleg vízzel, mert a villanybojler bizony nincs tekintettel a mi szerelmünkre. Reggelente a kávéját és a cigarettáját a hamutartóval elérhető távolba helyezem, ő pedig fogja mindhármat, kijön a nappaliba, és ott veszi figyelembe, hogy én valójában nem szeretném, ha a háló füstös volna. Történeteink vannak, Viktor, megannyi pajkos összekacsintás. És a szeretkezéseink, drága! Én néha már olyanokat gondolok, hogy a két feszülő mellemmel kidöföm az ő szemét, de ő végigsimít engem az ágyon, a veszélyes szúrószerszámok megszelídülnek, szerény lankákat kínálnak - Széphalom, mondhatnánk Kazinczyval. XI. Viktor! Almomban találkoztam a feltámadott Jézussal. Jött végig az úton, én már a kapu előtt vártam. Odaért, átöleltük egymást, és én szorítottam, szorítottam, hogy érezze, mennyire szeretem, és annyira szorítottam, hogy belehalt, és soha többé nem tud már feltámadni. Félek, Viktor. XII. Viktorom, kis gárdahadnagyom! Hűtlenségnek érzem, hogy levelezem magával, mégha ez nem jelent is feltétlenül levélváltást. Pirulva szégyenkezem a teleírt lapok láttán, de felkavar, bolonddá tesz, ha tollal a 91
