Szivárvány, 1996 (17. évfolyam, 48. szám)
1996 / 48. szám
IV. Viktorom, csillagszemű juhászom! Ma gyönyörű dolgot gondoltam magamnak megint itt, a fehér falak satujában, a vízszintes és függőleges fugák között: azt képzeltem, hogy mégiscsak olyan könnyen adom magam. Ráadásul magának, ami képtelenség. Harmincegy éves vagyok, Viktor, és hajadon. Félnek tőlem a férfiak. Tegnap, munkából hazafelé menet a metrón egy ilyesféle - éreztem, amint fáradtan lerogytam - alám csúsztatta a tenyerét. Undorító ember volt, ápolatlan, sebhelyes arcú, bizonyosan súlyos lelki beteg, és émelyítő szag kísérte; de nem kezdtem el sikoltozni, sőt: óvatosan fészkelődé kezdtem, vagyis én cirógattam őt a fenekemmel. Látnia kellett volna a rémületét. A következő megállónál leszállt, én meg ottmaradtam a szemben ülő férfi döbbent tekintetére szegeződve. Ne higgye, hogy én valamiféle fehérmájú teremtés volnék! Nekem csak - mint minden nőnek - tapasztalati úton kell megbizonyosodnom arról, hogy nő vagyok. Mert a nő (tudja meg!) mindig valamihez képest az. Ezt nekem minden nap éreznem kell; fontos, hogy leolvassam a jegyellenőr fellengzősből jópofáskodóvá váló arcáról, hogy érezzem a trafikos hangján, amikor azt mondja, és ez az öngyújtó ajándék, hogy felfedezzem egy másik nő fitymáló méricskélésében a színházban, hogy rádöbbenjek az étteremben, ahol a pincér már a számlát hozza nekem, amikor a velem egyszerre érkezők a szomszéd asztalnál még rendelni sem tudtak. Ha így van, akkor én a rendőrre is úgy nézek, hogy az menten eltépi a bírságcédulát, és büszke lesz magára, mert ő olyan frankó gyerek, aki futni hagy egy gyönge nőt. És - ne kerteljünk, Viktor! - a testem is követelőzik; beérett, gyönyörű, egészséges, ami jár, az jár neki. Az én testem ajándék. Az én combjaim szorosan ölelnek, az én vállgödreimbe bele lehet temetkezni, az én derekam és hátam vonala csak úgy hajigálja a simító tenyeret. És mégis - a férfiak rettegnek, hogy én rájuk telepszem (megjegyzem: a férfiak általában ezért aggódnak, maga is, tudom). Rólam mindig ez jut az eszükbe. A szememen, a mosolyomon látják, hogy nagy szükségem van valakire, aki nőként kezel. Az ostobák! Azt hiszik, ez muszájból van, hogy ez teher — pedig számukra is létszükséglet, hiszen mitől érezhetnék magukat férfinak, ha nem éppen attól, hogy nő van mellettük. Mert a férfi is csak valamihez képest az. Az én szeretőim mind úgy gondolták, nő az, akinek az elsődleges nemi jegyei erre utalnak. Pedig dehogy! Kényelmesek voltak. Vacsorázni, moziba, színházba cipeltek, hogy boldoggá tegyenek. A szerencsétlenek! Örömet akkor okoztak volna, ha láttam volna az arcukon, csak hozzám képest sikerül annak érezniük önmagukat, amik, ha éreztem volna, tudják, olykor a hiányuk szükséges ahhoz, hogy igazán szerethessem őket. És szenvedélyesen kellett volna szeretniük. (Szenvedélyesen - azt jelenti: ok nélkül.) Rabbi Elijáhu di Vidas szerint aki nem szeretett még asszonyt szenvedélyes szerelemmel, nem tudhatja azt sem, hogy mi az Isten-szeretet. Most mondjon nekem, Viktor, mondjon egy férfit, aki tudja, mi az Isten-szeretet! (A Julio Iglesias nem ér.) Ma egy könyv akadt a kezembe, abban találtam egy mesét, amit az afrikai Luba-törzsben jegyeztek fel. A kígyó farka megelégeli, hogy folyvást ő megy hátul, kéri a fejet, engedné őt előre. Eddig is így volt, miért lenne másképp, dörren rá a fej, és tovább indul. A farok dühösen egy bokorra csavarodik, a fej hátracsap, a kígyó megtántorodik, és a közeli, még izzó tűzhelybe zuhan. Csak úgy rámtört hirtelen, Viktor: akárhogy is van, ez a kígyó az én életem. 87
